Századok – 1977
Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV
692 SPIRA GYÖRGY éppenséggel azt is megtehették volna, hogy a nemzetiségi mozgalmak képviselőinek magába az ország központi kormányzatába engednek több-kevesebb beleszólást. És Kossuth április 8-án, a szerb küldöttség hivatalos országgyűlési elfogadásakor valóban ki is jelentette, hogy ha lesznek a szerbek soraiban miniszteri munkakör betöltésére alkalmas személyek, akkor az illetők részesedni is fognak a miniszteri tárcákban. A nemzetiségi mozgalmak képviselőinek az ország központi kormányzatába való tényleges bevonása azonban szintén a magyar nemesség hatalmi állásainak összeszűkülését eredményezte volna, s ezért - ha szép szavakkal dobálózó akadt is — olyan már egy sem akadt a magyar liberálisok között, akinek a fejében az a gondolat is felötlött volna, hogy legalább egy miniszteri tárcát jó volna a valóságban is valamelyik nemzetiségi politikusra bízni; ténylegesen a magyar liberálisok csupán a horvátok képviselőinek készültek kormányhivatalokat juttatni, de magasabb polcra, mint a bel- és az igazságügyminisztérium kebelén belül létesítendő külön horvát ügyosztály élére, még horvátokat sem terveztek ültetni. Amely szűkmarkúság mellesleg azt is elárulja, hogy a magyar liberálisok még a horvátokkal szemben alkalmazott kivételes bánásmódra is csak kényszerűségből szánták el magukat. Ez a kényszerűség pedig éppen abból a törekvésükből fakadt, hogy jogosnak tüntessék fel a magyar nemesség által az államhatalom korlátlan birtoklására támasztott igényt. Ennek érdekében ugyanis — mint láttuk - kénytelenek voltak ragaszkodni ahhoz az erőltetett elmélethez, hogy egy meghatározott ország polgárai mindnyájan egyugyanazon nemzet kötelékébe tartoznak. Annak igazolása végett pedig, hogy Magyaromig polgárai mindnyájan a magyar nemzet fiai közé sorolandóak, jobb híján csupán történeti érvekre hivatkozhattak; így mindenekfölött arra, hogy Magyarország történelmileg kialakult egységes államisággal bír s a magyar államot hajdanán a magyarok — és éppen a magyarok — szervezték meg. Ilyen körülmények között viszont a horvátok nemzeti különállását — az ország összes többi nemzetiségéével ellentétben — maguk is el kellett hogy ismerjék, hiszen nem tagadhatták, hogy Horvátországot a magyar királyok annak idején mint történelmileg már ugyancsak kialakult s a magyartól addig független államisággal rendelkező területet csatolták Magyarországhoz. Sőt — a történeti érvelésmód foglyai lévén — nemcsak a horvátok nemzeti különállását nem vonhatták kétségbe, de még azt sem, hogy Horvátország belügyeinek önálló intézésére a horvátok joggal tartanak számot, hiszen nem vitathatták, hogy Horvátország a múltban, Magyarországhoz csatoltatása után is mindig rendelkezett belső önkormányzattal. Mivel azonban a magyar liberálisoknak a horvátokkal szemben alkalmazott kivételes bánásmódja eszerint kirekesztőleg a kényszerítő körülményeknek köszönhette létét, ez a kivételes bánásmód többre már természetesen egy jottányival sem terjedt, mint amit a magyar liberálisok kényszerhelyzete valóban parancsolóan előírt. Ha tehát abba, hogy Horvátország önálló és horvát kézben lévő belső közigazgatással bírjon, a magyar liberálisok kénytelen-kelletlen belenyugodtak is, azelől, hogy a horvát sabor a továbbiakban a magyar országgyűlésnek alá nem rendelt, sőt azzal teljesen egyenrangú törvényhozó testületté nője ki magát, s hogy Horvátország most egyedül a sabornak felelős önálló kormányra is szert tegyen, már hajthatatlanul elzárkóztak. A múltban ugyanis csak Horvátország belső közigazgatása folyt önállóan, a törvényeket viszont Horvátország számára is a magyar országgyűléseken hozták* s a végrehajtó hatalmat legfelső fokon Horvátországban is a középponti magyar kormányszékek gyakorolták. A magyar liberálisok pedig, amennyire oktalanságnak érezték volna csorbítani a horvátok történeti
