Századok – 1977
Tanulmányok - Barta Gábor: Konszolidációs kísérlet Magyarországon a mohácsi csatavesztés után (Szapolyai János király kormányzása 1526 november–1527 augusztus) 635/IV
658 BARTA GÁBOR nagykancellária és a kúria vezetését, s így minden hivatalos tennivaló az ő, vagy magaválogatta, tanítványai közül kiemelt emberei kezén ment keresztül. Egyaránt illetékes volt a jogszolgáltatásban és a közigazgatásban, nem történhetett semmi tudta nélkül a pénzügyekben. Tevékenységét csak a király ellenőrizhette. Nem csoda, hogy a sokat idézett lengyel követjelentés szerint Magyarországon ,,ő most minden".9 2 A kancellári tiszt felértékelődése megint csak nem szokatlan, vagy új jelenség. A nagy főpap-elődök példája (Vitéz Jánostól Bakóczon át Szálkái Lászlóig) egyenesen arra figyelmeztet: a központi hatalomra, sőt akár a király személyére is veszedelmes lehet nagy befolyásuk. Werbőczy István másképp részesedett a hatalomból, mint ők — de ő sem csak egyszerű bábja volt urának. A főpapoknak az egyház adott jelentős erőt, Werbőczy kancellárt a köznemesi rend vezéreként emelte a magas posztra az uralkodói kegy. Mégsem valószínű, hogy az első világi kancellár függetlenedni próbálhatott volna királyától. Bázisa, a nemesség, vitán felül feltétlen híve volt János királynak. Hosszú pályáján összeszedett vagyona még kevés volt ahhoz, hogy arisztokrataként önmagára hagyatkozhasson. Mohács előtti rövid nádori kalandjából megtanulhatta: a bárók nem fogadják be egykönnyen soraik közé, s magas polcát azonnal elvesztette, mihelyt Szapolyai megvonta tőle támogatását. Alig férhet tehát kétség hozzá, hogy a János király által bevezetett kormányzási rendszer néhány ember kezébe összpontosította a hatalmat, s e néhány ember közvetve, vagy közvetlenül a király személyes irányítását követve tevékenykedett. Bizonyos, hogy e kísérletet néhány furcsa egyszerűsítés árán hajtotta végre I. János. A királyi tanács összetétele, a kancelláriák féüg-meddigi összeolvasztása, a gazdasági ügyeket intéző külön hivatalok jelentőségének csökkentése kifejezetten archaikus színt kölcsönöz az új rezsimnek. Egyértelműen visszalépés lenne mindez? A 15. század második felétől fokozatosan érvényesülő modernizálás visszafordításáról lenne szó? Ne feledjünk el valamit. A Jagelló-kori fejlődés éppen a lényeget, a királyi hatalom megerősítését ,,hibázta el". A korszerűsített államapparátus nem tudott segíteni a legfelső irányítás tehetetlenségén: a szakértő hivatalnokoknak nem az uralkodó, hanem főúri vagy főpapi protektoraik diktáltak. Most viszont az új király maga mögött tudta magánbirtokai óriási tömbjét, személyes hívei, familiárisai, főúri rokonsága erejét, s a nemesi rend önmagában mindig elbukó, de megfelelő szövetségesekkel mégis komoly támogatást jelentő tömegeit. Meg kellett kísérelnie, hogy valami jobbat csináljon, mint a Jagellók. Kétség kívül tetszetősebb lett volna, ha hatalmát direkt módon, a hivatalnokkormányzás mátyási mintára való kifejlesztésével teljesíti ki. Lehet, hogy a gondolat megkísértette Szapolyait — de erre semmiféle bizonyítékunk sincsen. Annál világosabban látszanak azok a konkrét nehézségek, amelyekkel e katasztrófa sújtotta országban a legelemibb kormányzati ténykedés megkezdésénél is számolni kellett. Az államkincstár kongott az ürességtől, míg ezen nem segítenek, tényleges modernizálásról eleve nem eshetett szó. A független királyi haderőt nem pótolhatták az irdatlan Szapolyai-uradalmak bandériumai. Hiszen ha a legnagyobb magánhaderő volt is ez az országban — néhány hónapra mozgósítható pár ezer emberrel nem lehetett tartós sikert remélni. 92 A lengyel követek december 4-i jelentésében: (Werbőczi) „qui nunc est omnia". At VIII. 272.
