Századok – 1977
Tanulmányok - Barta Gábor: Konszolidációs kísérlet Magyarországon a mohácsi csatavesztés után (Szapolyai János király kormányzása 1526 november–1527 augusztus) 635/IV
KONSZOLIDÁCIÓS KÍSÉRLET 1526 UTÁN 659 Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a királyi hatalom megerősödése az arisztokrácia és a főpapság befolyásának rovására történt, s ez az elmúlt évtizedek tapasztalatai szerint éppen nem volt veszélytelen. Sőt. Néhányan a legfontosabb főurak közül Pozsonyban voltak, vagy arrafelé kacsintgattak. Drasztikus lépések csak fokozták volna a lappangó feszültségeket, ez pedig óhatatlanul a Habsburg-igényekkel kapcsolatos bonyodalmak növekedésével járt volna. I. Jánosnak mindezzel tisztában kellett lennie. Valószínűleg ezért döntött egy meglehetősen kockázatos hatalommegosztás mellett. A budai kormányzat hatásköre az ország bizonyos részein csak közvetve érvényesült. Szlavónia és Erdély közigazgatása és igazságszolgáltatása középfokon a bán és a vajda kezében volt, s ők rendelkeztek az ottani hadakkal is. A királlyal való szembeszegülés kísértése tehát igen nagy lehetett. Szapolyai mégsem közvetlen bizalmasai közül jelölte ki a kormányzókat, hanem éppen a báni és a vajdai széket juttatta arisztokratáknak. (Mellesleg: a betöltetlen nádori tiszt is nyilvánvalóan báróra várt.) Frangepán Kristófot és Perényi Pétert tehát nemcsak személyükben szánta a főúri réteg hűsége zálogául János, hanem a magyar királyság kormányzásában neki juttatott különleges (területi) hatalom hordozóiként is.9 3 Ehhez még annyit kell hozzátennem, hogy míg Frangepánban megbízott — vagy meg kellett bíznia — az uralkodónak, Perényi tevékenységét közvetve alaposan ellenőrizhette: hiszen saját volt vajdai személyzete szolgált tovább Péter úr helyi kormányhivatalaiban. Még több gondot okozott a főpapok helyzete. A hatalmi viszonyok átrendezésének árát elsősorban az ő, Mohácsnál mindenkinél súlyosabb vérveszteséget szenvedett csoportjuk fizette meg. A megelőző évtizedekben találhattunk prelátust a főkancellári és kancellári poszton kívül a személynök, olykor a bán, sőt a kincstartó helyén. János király kormányában már csak a jelentőségét vesztett főkancellárságot tarthatta meg Várday érsek. A fehérvári törvények is sértették a magasabb klérus érdekeit, amennyiben a megürült püspökségek jövedelmeit az állam vette igénybe. Ezen túl, mint látni fogjuk, Baranya, Győr, Fejér (és Veszprém) megyékben az eddigi egyházi főispánokat világiak váltották föl. A szabad királyi városok részben elégedettek lehettek, hiszen hosszú idő után először jutottak el újra az országgyűlésekre. De Ibrányi ítélőmester kinevezésének aligha örültek. Igaz, hosszabb ideje altárnokmesternek címzett elődei szintén kisnemesek voltak.9 4 De Ibrányi a Werbőczy-féle, igencsak merev nemesi öntudatot surgárzó, s ráadásul erősen német-ellenes szellem neveltje volt. S éppen a jórészt németajkú tárnoki városok kacérkodtak a leginkább a német dinasztia befogadásának gondolatával. Azok az eszközök, amelyekkel Szapolyai hozzáfoghatott a maga uralmának kiépítéséhez, hosszú távra bizonyosan elegendőek lettek volna a sikerhez — már feltéve, hogy mindvégig célszerűen használják őket. Pillanatnyilag azonban csak nagyon óvatos kezdeteket engedtek meg, s még azok is elég kockázatosak voltak, hiszen az új rendszer támogatóinak kiléte egyes rétegeket vagy csoportokat eleve elidegenített tőle — s a háttérben ott sötétlett a Habsburgok fenyegető árnya. 9 3 Ha Török Bálint temesi ispánsága igaznak bizonyulna, őt is e sorba vehetjük. 9 4 Veres Miklós: A tárnoki hatóság és a tárnoki szék. 1526-1849. Bp. 1968. 8.
