Századok – 1977
Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III
616 FOLYÖIRATSZEMLE következtében azután a 14. században (Nagy Kázmér alatt) csökkent a beköltöző idegenek száma. A pozícióharc ebben az átmeneti időszakban sem szünetelt, ha résztvevői most nem is idegenek voltak: Nagy- és Kis-Lengyelország nemessége küzdött egymással. A 14. század második felében - I. Lajos perszonáluniójának időszakában - az idegengyűlölet újra fellángolt: 1377 decemberében Krakkóban 160 magyar udvaroncot mészároltak le. Ez azonban már csak szerencsétlen közjáték: a jövevények -az idegen voltukból származó személyes előnyszerzésről lemondva - mint új eszmék, új technikai ismeretek terjesztői újra szívesen látott vendégei lesznek Lengyelországnak. (A szerző megjegyzi, hogy az itáliai és franciaországi eszmék gyakran éppen az Anjou-Magyarországon keresztül érték el Lengyelországot.) A nyelvi ellentét ugyan erősíthette a kor osztályharcos mozgalmait (mint városon a beköltöző lengyelek harcát a helyi német patriciátus ellen), a korfelfogás mégis visszatért ahhoz, hogy a nemzetet az állam valamennyi lakójával azonosítsa, nyelvi különbség nélkül. A beilleszkedett jövevényekre az időnként mégis megjelenő idegengyűlölet többé nem terjedt ki. Nem a külföldieket elítélő közhangulatot fejez ki a kor néhány valóban éles krónikaírói megnyilvánulása, amely a cseheket becsmérli: sokkal inkább a huszitizmustól való félelmet. — Mindezen változások mögött a lengyel állam politikai stabilizálódásának s a kelet felé - litvánok, keleti szlávok rovására - megindult terjeszkedésnek a csillapító erejét kell keresnünk. A szerző konklúziója szerint tehát Lengyelországban a középkorban az idegenekkel szemben két ellentétes tendencia érvényesült: egy általános európai, amely az idegenek tapasztalatainak, erejének felhasználására irányult, s egy ideiglenes közép-európai, amely a túlságosan nagy számban bevándorló idegenek gyűlöletében jelentkezett, tartósan azonban nem tudta elnyomni a barátságos fogadtatást. (Acta Poloniae His torica XXIX. 19 74. 5-28.) B. J. B. I. KRASZNOBAJEV: A 18. SZÁZADI OROSZ KULTÚRA. A KUTATÁS TÁRGYA, FELADATAI Napjaink történettudományának egyik tendenciája a kultúrtörténet önállósulása, amely a társadalomfejlődés szerves részét képező, de sajátos törvényszerűségekkel rendelkező terrénumot hivatott kutatni. A kultúrtörténet elhatárolódási folyamata egybeesik egy másik jelenséggel, a tudomány-elméleti és metodológiai kérdések előtérbe kerülésével, amit a XIV. Nemzetközi Történész kongresszus tematikája is tükrözött. Egyre sürgetőbbé válik a kultúrtörténet tárgyának, alapfogalmainak pontos meghatározása, amellyel filozófusok, irodalmárok, művészettörténészek és historikusok eddig is kísérleteztek. A kultúra egyes területeinek történeti vizsgálata jelentős eredményeket mutatott fel. Ezek szintetizálása teszi lehetővé azoknak az általános összefüggéseknek a megragadását, amelyek a kultúrtörténetet mint önálló egészet kell jellemezzék. Szerzőnk cikkével ennek az általános érvényű feladatnak a megoldásához kíván hozzájárulni. A 18. századi orosz kultúra kronológiai kereteit az 1690-es évek és 1812 között húzza meg. Tisztázandónak tekinti a korszak kulturális fejlődésének kapcsolódását a középkori kultúrához, s részben ezen belül a 17. század kultúrfejlődési tendenciáihoz. Megítélése szerint ugyanis a 18. századra jellemző új kultúra gyökerei a 17. század második harmadába nyúlnak vissza, amikortól a középkori kultúra válsága Oroszországban is bekövetkezett. Fontos problémának tekinti az új kultúra kialakulása törvényszerűségeinek megragadását. Mikor, miért, milyen társadalmi erők érdekében és milyenek ellenében bontakozott ki? Mi jellemezte az új kultúra fejlődését? Melyek voltak mozgató erői, hogyan hatottak rá a 17-18. század fordulójának átalakulásai? Fejlődésében milyen szerepet játszottak a 18. század során sokrétűbbé váló társadalmi-politikai ellentétek? Milyen szerepet játszott kiteljesedésében az abszolutizmus? A kutatás feladata szakítani azzal a rossz beidegzettséggel, amely szembeállította az orosz és az európai kultúrát. A korszakban formálódó orosz nemzeti kultúrát az egyetemes, ezen belül az európai kultúrfejlődés integráns részeként kell megközelíteni. Utal az irodalomtudományban elért ilyen irányú eredményekre. Természetesen azzal is tisztában van szerzőnk,
