Századok – 1976
Közlemények - Bérenger; Jean: A francia politika és a kurucok (1676–1681) 273/II
284 JEAN BÉRENGEB. Imre vezette fegyveres felkelés egyre terjedt Felső-Magyarországon, 1680-ban pedig valóságos fejedelemséget sikerült kialakítani Kelet-Magyarországon. Az udvar helyzetét még súlyosbította, hogy 1679 óta Franciaország bátorítása mellett Thököly a Portától is támogatást kapott; ez utóbbi ugyanis kezdte felülvizsgálni Ausztriának kedvező semlegességi politikáját.4 9 1678-tól a császári kormány mérsékelt tagjai, valamint a bécsi püspök és Buonvisi nuncius nyomást gyakoroltak a császárra, hogy vonja vissza az 1671 óta hozott intézkedéseket és hívja össze az országgyűlést. 1680-ban Lipót ezt el is határozta, de Linzben tartózkodva, késleltette az országgyűlési meghívók szétküldését, ez pedig rossz benyomást keltett.5 0 1680. szeptember 8-án kelt egyik jelentésében Buonvisi nuncius felsorolta, azt az öt problémát, amelyeket szerinte az országgyűlésnek meg kell oldania. A magyarok mindenekelőtt nádort akarnak választani, de ezt ellenzi az esztergomi érsek, mivel ez véget vetne helytartói hatalmának. Az udvarnak vissza kellene adnia az elkobzott jószágokat és gondoskodnia kellene a kuruc csapatok ellátásáról: ezeket átvennék a császári hadseregbe, ha tudnak fedezetet biztosítani a fizetésükre. Néhány helyőrség kivételével ki kell vonni az országból a német csapatokat, ami kényes dolog, mivel a császár egyáltalában nem bízik a magyarokban. Végül meg kellene oldani a vallás kérdését, de nem lehet tudni, hogy ezt a magyarok előfeltételnek szabják-e vagy pedig az ország törvényeinek megfelelően, átengedik a döntést az országgyűlésnek.5 1 A hagyományos vitás ügyek mellett megjelennek az 1670 — 80-as években végrehajtott kormányakciók szülte problémák is. A királyi fiskus többé-kevésbé fiktív felségsértési perek által nemesi birtokokat kobozott el. A birtokuktól megfosztott s a felkelők oldalára állt urak megbékítésóhez vissza kellett volna adni földjeiket. A gyakorlatban persze nehéz lett volna végrehajtani ezt a műveletet, mivel ezeket a javakat gyakran eladták, vagy a jezsuitáknak adományozták. Ezenkívül a felkelés magához vonzotta a királyi hadsereg számos katonáját is, akiket elűztek, mert protestánsok voltak, vagy akik egyszerűen átálltak, mert évek óta nem kaptak zsoldot. Nyilvánvaló volt, hogy a kormánynak, ha meg akarja nyerni ezeket az ingadozó elemeket, be kell vennie őket a hadseregbe. A nuncius azonban nagy éleslátással mutat rá, hogy nem elég a felkelők lecsendesítése, a felkelés okainak mélyenfekvő gyökereihez kellene hozzányúlni. Az 1681. év elején a császár, tanácsának többségével együtt, végre úgy döntött, hogy összehívja az országgyűlést. Ez volt az utolsó lehetőség, hogy elkerüljék a királyi Magyarország egy részének elszakadását, sőt talán egy nagyméretű török beavatkozást. Az udvar vezető körei tehát minden reményüket az országgyűlés sikerébe vetették; most a tét nagyobb volt, mint a megelőző országgyűlések bármelyikén. A. Giustinian, Velence bécsi követe e szavakkal jellemezte az országgyűlés jelentőségét: „A magyar országgyűlés előkészületei folytatódnak és jól haladnak: a császár oly mértékben járul ehhez hozzá, hogy ha egyes emberek érdekei vagy szenvedélyei nem zavarják meg ezt a nagy közjót, őfelsége bizonyára lecsendesítheti ezt az országot ós visszaadhatja neki azt a nyugalmat, ami annyira hiányzott."5 2 Kudarc esetén viszont a császár számíthatott Magyarország teljes elvesztésére is, ami kedvezőtlenül érintette volna az örökös tartományok biztonságát. Ezért ellenezte a jezsuiták „minél rosszabb, annál jobb" politikáját. Eszerint el kell fojtani a magyar fel-49 Ez a megváltozott politika főként a nagyvezér-változásnak volt tulajdonítható: a császárral való béke hívét, Köprülü Ahmedet, felváltotta a harcias Kara Musztafa. 50 A. M. Trivellini: Il cardinale Francesco Buonvisi. Firenze, 1968. 65. 51 Buonvisi nuncius levele Cibo biboros államtitkárnak, Trivellini: i. m. 56. 52 Velence bécsi követének. A. Giustinian-nak levele, Linz, 1681. február 16.: Velence. Archivio di Stato. Senato, Dispacci di Germania, 154. к.
