Századok – 1976

Történeti irodalom - Adriányi; Gabriel: Ungarn und das I. Vaticanum (Ism. Lukács Lajos) 167/I

TÖRTÉNETI IRODALOM 169 A tárgykörre vonatkozó historiográfiából is megállapítható, hogy a magyar egyházatyák magatartását az egykorú liberális irodalom — korántsem elfogultságtól és túlzásoktól mentesen — határozottabbnak, erőteljesebb arcélűnek rajzolta meg, mint ahogy az a dokumentumok által igazolhatóan a valóságban megmutatkozott. Viszonyukat az államhatalomhoz, sem a zsinat előtt, sem alatt és követően koránt sem valamiféle egyértelműség és egység határozta meg. Amikor Simor, Rauscher, az osztrák-magyar püspökök döntő többségével együtt, valamint a zömében francia püspökökkel karöltve a pápai csalhatatlanság dogmává nyilvánításának időszerűtlenségét hangoztatta, — nem váltak a dualista állam elvi álláspontjának és szándékainak tolmácsolóivá, sem a Vatikán határozott ellenzékévé. Kétségtelen, hogy a félreérthetetlen határozat elodázására törekedtek, de nem helyezkedtek szembe az infallibilitas eszmei és történeti álláspontjával és azt a maguk számára is természetesen és kötelezőnek tartották, — sok tekintetben elhatárolva magukat Dupanloup orlóansi püspök határozott gallicanista pozíciójától. Hasonlóképpen hazatérésüket követően nem szakítottak élesen, előzetes (a hazai sajtóban annak nyilvánított) intranzigens magatartásukkal, — mivel ez nem jellemezte az érintetteket. Jekelfalusy Vince székesfehérvári püspök e tekintetben kivétel volt, mert nem volt hajlandó szolidaritást vállalni a Schwarzenberg prágai érsek 1870. január 29-én a zsinathoz benyújtott, az osztrák-magyar püspökök döntő része által elfogadott javaslattal, — az infallibilitas időszerűtlenségóről. IX. Pius pápa bizalma a mindig is kemény karakteréről ismert magyar püspök iránt (akit az osztrák abszolutizmus a forradalom alatti magatartásáért püspökségétől megfosztott és üldözőbe vett) oly nagy mértékben fokozódott, hogy a zsinatot követően hosszabb ideig Rómában maradt egyházfőt bevonta a Sacram Congregationem Episcoporum et Regularium munkájába. Ez a valóban intranzigensnek tekinthető püspök, hazajövetele után valóban kihirdette a csalhalatlansági dogmát, melyet a zsinati atyák döntő többsége 1870. július 13-án az illetékes kongregációban 461 placettal, 88 non piacet ellenében megszavazott, majd pedig néhány nappal később a konstituciót a zsinat utolsó nyilvános ülésén a jelen volt 636 zsinati atya közül 533 szavazott meg placettal. Ezen kritikus pillanatban, július 18-án, az osztrák-magyar püspöki kar tagjai — beleértve Rauschert és Simort — már elhagyták az örök várost. Akik ebből esetleg arra következtettek, hogy az érintett egyházfők a határozathozataltól távol lévén, annak érvényességét is tagadták, — tévedtek. Ezt a tények és dokumentumok sora igazolja. Legfeljebb az infallibilitas nyílt propagálása, pásztorlevelekben történő közzététele, annak nyilvánosságra hozatalának időpontja ós módozata között akadtak különbségek a magyar püspökök részéről. A hazatérő Jekelfalusy püspök félreérthetetlen állásfoglalását, valamint a vele szolidáris Schopper György rozsnyói püspök magatartását, a magyar püspöki kar tagjai, már korántsem követték kellő következetességgel. Korántsem mentesen a lavírozástól, Antonelli bíboros államtitkár és Falcinelli bécsi nuncius hol serkentő, hol korholó bíztatásától kísérve és a dualista állam mindkét felének fenyegetésétől egyáltalán nem mentes, retorziókat kilátásba helyező magatartásától tartva, — kísérelte meg Simor prímással az élén a magyar püspöki kar, hogy eleget tegyen Róma és saját kormánya igényeinek egyaránt. Ennek a vacilláló, bizonytalankodó, felemás magatartásnak részletes menete ismerhető fel a szerző dokumentációjából és egyéb rendelkezésre álló forrásanyagokból, — de ugyanakkor az is, hogy sem a Vatikán helyzete, sem az osztrák és a magyar kormány elszántsága korántsem volt annyira erőteljes, hogy a kibontakozó ellentétek és konfliktusok, bármely irányban komoly szakadást idézhettek volna elő — egy a németországihoz hasonló ,,Kulturkampf"-ot provokáljanak. Az 1870. július 18-i záróülés, ugyan csak ideiglenes jelleggel, de valójában véglegesen véget vetett az I. Vatikáni Zsinatnak, a pápai hatalom korlátlansága deklarálásának jegyében, a püspöki hatalom hierarchikus állapotához kötött hatáskör megmerevítésével, ortodox ihletésű felfogásával. De az ultramontanizmus irányának eme egyházon belüli győzelme, ugyanakkor voltaképpen az Egyházi Állam territoriális itáliai állásának haláltusáját is tükrözte, — annak átmeneti elleplezésére, majd ellensúlyozására látszott alkalmasnak. A világi hatalom elvesztését hírül adó hivatalos „Postquam Dei munere" bulla 1870. október 20-án nem adhatott biztos alapot a nehézkesen megszületett zsinati többségi határozatoknak. Az az Egyházi Állam, melyet 1849 —60-ben a levert római forradalom után, a francia intervenciós seregek bevetésével restauráltak, világi hatalmát két évtizeden keresztül eldöntő részben III. Napóleon francia császár fegyveres hatalmának közreműködésével tarthatta fenn. A különböző formákban Rómában állomásozó francia katonai erő nélkül aligha lehetett volna az 1860-as években fellángoló garibaldista-mazzinista mozgalmak igényétől megóvni Rómát, valamint a piemonti monarchia dinasztikus törekvéseitől korántsem mentes annektálási terveitől megvédeni. Legalább is ezt bizonyította az a kézzelfogható tény, hogy abban a pillanatban, amikor III. Napóleon a porosz-francia háború kirobba-