Századok – 1976
Történeti irodalom - Adriányi; Gabriel: Ungarn und das I. Vaticanum (Ism. Lukács Lajos) 167/I
168 TÖRTÉNETI IRODALOSt 168 jövőre engedett következtetni a katolikus egyház számára, mint amire e rendszernek a maga erejéből futotta. A szerzőnek érdeme, hogy jó történeti érzékkel az állam és az egyház viszonyának egy olyan kritikus időpontját vette sokoldalú vizsgálat alá, amikor a helyzet monarchiai és nemzetközi tekintetben egyaránt kiélezetté vált, amikor voltaképpen először került sor a dualizmus körülményei közepette komolyabb birkózásra a magát liberálisnak mondott államhatalom és a katolikus egyház között. Ugyanis az I. Vatikáni Zsinat periódusában, 1869 — 70-ben és az azt követő időszakban mód ós lehetőség nyílt arra, hogy mind az állam, mind az egyház nyíltan számot adjon erejéről, szándékairól, egyidejűleg érzékeltetve azt a határt, ameddig egyiknek és másiknak is futja erejéből. Az eredmény eléggé ismeretes: hallgatólagos kompromisszum, a katolikus egyház gazdasági, társadalmi, kulturális hatalmának, politikai befolyásának konzerválódása, beépülése a kapitalizmus erőteljesebben kibontakozó rendszerébe. Viszont az 1867-et követő kezdeti időszakban, a liberális programok, ígéretek és magas mércével szabott igények gazdag felmerülésének idején, mindez még korántsem volt ennyire világos, a homály, a bizonytalanság vette körül az állam ós az egyház kapcsolatát. Az egyház defenzívába szorult, minden erejével arra törekedett, hogy megvédje hadállásait és gátat vessen mindannak, amitől rettegve tartott: a kulturális monopólium megtörésétől, az anyagi hatalmából is fakadó erejének meggyengülésétől. A lavírozásra, a nyílt összecsapás elkerülésére a dualizmus rendszere is lehetőséget adott, — az uralkodói abszolutizmus nem egy lényegtelen attribútumának továbbélése folytán, — mégis e lehetőségeknek korlátokat szabott az alkotmányosság bevezetése Ausztriában is és az uralkodónak ehhez történő alkalmazkodása. Ez elég világosan kitűnt az 1868-as osztrák házassági és iskolatörvónyek szentesítése idején. A magyar kultuszminisztérium hatásköri jogainak kétségbe vonása, szembeállítása az uralkodó kegyúri és apostoli hatalmával; már 1848-ban is ismert kísérlet volt ós 1867 után sem járhatott túlzott eredménnyel az egyház számára. Ezen problémákat azért szükséges reflektorfénybe állítani, mert pontosan az I. Vatikáni Zsinat idején szükségképpen előtérbe kerültek, bonyolult összefüggések közepette. Simor János prímás esztergomi érsek (a Bach-rendszer idején a bécsi kultuszminisztérium osztálytanácsosa, 1867-től győri püspök), aki 1867-től állt a magyar katolikus egyház élén, rendkívül kényes szerepet vállalt, amikor 1869 novemberében útnak indult Rómába, hogy a magyar püspöki kar vezetőjeként, mintegy félszáz osztrákmagyar főpap társaságában tevékeny szerepet vállaljon a zsinat munkájában. A már említettek miatt korántsem volt egyértelmű a hazai háttér, nem kevésbé bizonytalan a a Lajtán túliak magatartása és messzemenően bonyolította a helyzetet IX. Pius pápa zsinattal kapcsolatos igénye, melyet határozottan körvonalazott az 1868. június 29-én megjelent „Aeterni Patris" allocutiójában. Ebből egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a zsinati atyáktól igényli az 1860-as évek ultrámon tán szellemű egyházi irányának félreérthetetlen igenlését, beleértve az 1864. december 8-án kiadott „Quanta cura" enciklikáját, a hozzá csatolt „Syllabus"-szal együtt, valamint a felmerült infallibilitas elfogadását. A szerző annak érdekében, hogy a magyar egyház e roppant kényes időszakban kibontakozó magatartását, lehetőleg szenvedélyektől mentesen, bár szigorú elkötelezettséggel egyháza iránt, — tisztázza, körültekintő ós szóleskörű kutatómunkát végzett. Tiszteletreméltó az a szorgalom és tudásszomj, mellyel szinte vógigbú várkod ta mindazokat a nevezetes nemzetközi ós hazai levéltárakat (az érdemleges magyar állami és egyházi levéltárakon túlmenően a Bayerisches Hauptstaatsarchiv, a párizsi Archives Nationales, az Archives de Ministère des Affaires Etrangères, az Archivio Segreto Vaticano, a Haus-Hof- und Staatsarchiv), melyekben a tárgykörre vonatkozólag forrásanyagra lelhetett. Kritikus válogatással és mindenkor a forráskiadás tudományos igényeinek kielégítésére törekedve, iratokat tett közzé, mintegy másfélszáz oldalnyi terjedelemben, — alátámasztva monográfiájának érveit, következtetéseit. Ezen alapos és igényes egyháztörténeti munkásságában mintegy kiteljesedtek hosszú évek óta folytatott, megelőző tudományos ambíciói és publikációi. Elég ha utalunk az 1963-ban megjelent, számos új tudományos eredményt tartalmazó munkájára, az 1865-ös konkordátum magyar vonatkozásairól (Die Stellung der ungarischen Kirche zum österreichischen Konkordat von 1856), valamint 1972-es publikációjára az Archivum Históriáé Pontificiae hasábjain (Friedrich Graf Revertera Erinnerungen. 1888 — 1901) a Monarchia volt vatikáni követének emlékiratairól, hogy a kisebb lélegzetűeket ne is említsük. Jelen nagyszabású vállalkozása, a maga szigorúan megszabott tárgykörében kétségtelenül nemzetközileg is elismerhető tudományos eredménynek tekinthető. Továbbá regisztrálható, hogy a szubjektív hangvételű, túlzott felekezeti elfogultságtól terhes egyháztörténeti iránytól távolodó produktumról van szó, melynek elvi vonalvezetése és konklúziója, ha nem is egyezik a problémákról vallott nézeteinkkel, de tiszteletet parancsoló dokumentációja, mégis alkalmas új történeti eredmények összegezésére.
