Századok – 1976

Történeti irodalom - „Emlékül hagyom az unokáknak; dédunokáknak; lássák hogy éltünk; s hogy az ő életük szebb legyen egyszer…” (Ism. Gergely András) 166/I

166 TÖRTÉNETI IRODALOSt 166 hiszen a hasonló jellegű és színvonalú tanulmánykötetek megjelenése mindenképpen nagy nyereség lenne történetírásunk számára. Szükséges és hasznos volna azonban a kötetben olvasható tanulmányok továbbmunkálása, s Zala megye 1848 — 49. évi történetének monografikus jellegű feldolgozása is. Szőcs SEBESTYÉN „EMLÉKÜL HAGYOM AZ UNOKÁKNAK, DÉDUNOKÁKNAK, LÁSSÁK, HOGY ÉLTÜNK, S HOGY AZ Ö' ÉLETÜK SZEBB LEGYEN EGYSZER . .." (Budapest, Gondolat Kiadó. 1974. 400 1.) A kötet alcíme: önéletírások. Paraszti önéletírásokat, idős parasztemberek forrásértékű életrajzi feljegyzéseit tartalmazza a kötet, amelyet Hoppal Mihály, Küllős Imola és Manga János szerkesztett. Az életrajzírók a paraszti élet kiváló ismerői, akik értékes adatokat szolgáltattak a néprajzi gyűjtőknek, s mint jó elbeszélők, többségükben épp az ő buzdításukra ragadtak tollat. De volt közöttük olyan is, akit szorongatott magánya indított arra, hogy önéletírásával mintegy üzenetet hagyjon az utókornak. A szerzőket írói tudatosság jellemzi: válogatnak a megélt élmények között, azt emelik ki, ami — maguk is hangsúlyozzák — a mai fiatalság számára is érdekes és tanulságos. Valódi írói erények különböztetik meg tehát ezeket az önéletírásokat azoktól a szokványos önéletrajzoktól, amelyek a személyzeti akták közt tízezrével feküsznek el. Nagyszerű elbeszélőkészség, az ízes népi mesemondók fordulatos, eredeti stílusa, amely megőrzi az élőbeszéd kötetlenebb jellegét, az érzelmek hullámzása, az eleven humor fokozza olvasmányosságukat. Igazi irodalmi alkotásokkal, írói őstehetségekkel állanánk szemben ? Korántsem. Műfajilag szociográfiának, az irodalom és a tényközlő leírás határmezsgyéjén álló alkotásoknak tekinthetjük ezeket az írásokat, amelyeknek szórakoztató jellegét a stílus, az egyéni élettörténetek fordulatai, valamint a könnyen általánosítható és értékelhető, egy i eltűnőben levő társadalmi osztály életére vonatkozó információk adják. Nagyszerű és egyedülálló olvasmányélmény ! Veres Péter önéletrajzi írásaihoz hasonlíthatók, de ahány szerző, annyiféle író, annyiféle Veres Péteri író-alkat maradt bennük rejtve; szerzőjük csak öregségére jutott egy-egy rövid írás erejéig nyomdafestékhez. S hogy ez így történt, ezen már a kötet sem változtathat, nem segíti egyiküket sem a halhatatlansághoz: a tucatnyi írás közül egyik sem emelkedik ki annyira, hogy írója neve ismertté váljék. De nem az olvasói élmények ismertetése a feladatunk. Arról kellene inkább felvilágosítást adnunk, hogy milyen, eddig kevéssé ismert vagy kevéssé hangsúlyozott, de mégis általánosítható élettény tárul elénk a 19. század végétől napjainkig ívelő emlékezésekből. Az egyik, csaknem valamennyiük életét végigkísérő alapélmény a fizikai erőszaké. Veri a gyermeket a tanító és a szülő, a legények a mulatságban verekednek, üti az asszonyt a férje, a gyengébbet az erősebb; bántalmazza az újoncot az őrmester, pofozza a csendőr a zsellért. Itt, a szépítés nélküli önéletrajzok olvasása során győződhetünk meg arról, hogy a durvaság, a megaláztatás mennyire hétköznapi jelenség volt hajdan a szegénység számára. Mert a szegénység volt az alapállapot, amelybe beleszülettek, s amelyből többségük — éppen öregsége folytán — még a felszabadulás után sem lábolhatott ki. A szegénységnek is megvannak azonban a maga fokozatai, amelyen az életírók életük során egy-két grádussal feljebb vagy lejjebb kerültek. Ennél a belső mozgásnál — az emlékezők bizonysága szerint — elsősorban a kétkezi emberek ós családtagjaik egészségi állapota játszott szerepet. A betegség, főként a tartós betegség, a teljes anyagi romlást jelentette, a munkabíró fiatal esztendők pedig megteremthették az öregségre is elégséges életfeltételek minimumát: a kis házat, a kiházasított gyermekeket, mezőőri megbízást. Az életutak bonyolódása is könnyen tipizálható. A háború (az első vagy a második világháború) az a sorsdöntő élmény, amely először s nem ritkán utoljára kiszakította őket a paraszti életből. A háború poklába kerültek, így az otthonhagyott paraszti élet valóságos idillként jelent meg előttük a lövészárkokban, életüket ott kívánták folytatni, ahol abbahagyták. Mégis, más emberként tértek haza a háborúból. A fronton váltak levélírókká, tollforgatókká, s a békeévekben mesélőkké. A másik nagy, közös élmény a felszabadulás. Az általa feltáruló lehetőségekkel azonban — elsősorban idős koruk következtében — már nem tudtak olyan mértékben élni, hogy vágyaikat kiteljesítsék, a mindennapi élet gondjaitól megszabaduljanak. Az utolsó évekről ezért némi rezignációval tudósítanak: minden sokkal jobb, mint régen, de mégse az ő koruk ez már. Önéletírásuk-