Századok – 1976

Történeti irodalom - 1848/49 zalai eseménytörténete (Ism. Szőcs Sebestyén) 163/I

TÖRTÉNETI IRODALOM 165 Egy közel harminc évvel ezelőtt végzett gyűjtőmunka eredményeinek részleteit teszi közzé Kerecsényi Edit: A szabadságharc kora a Zalakomár környéki nép emlékezetében c. írásában. A közölt anyag azonban itt is nagyobb ívet fog át a címben ígértnél: nemcsak a „márciusi napok"-ról, az „illér betörésről", vagy a szabadságharc vezéreiről beszélnek a megkérdezettek, de a „jobbágyvilágról" és a „katonafogdosásról", valamint a szabadságharc bukásáról és az abszolutizmus korában elviselt szenvedésekről is. A közölt visszaemlékezések egyértelműen mutatják, hogy a forradalom ós a szabadságharc menynyire elevenen és pozitíven élt még 100 óv elmúltával is a népi tudatban. Kitűnik azonban az is, hogy a nép emlékezetében számos hamis tudati elem is megtalálható, egyes események is torzultan rögzültek vagy eltorzultak az idők folyamán, és sok esetben elmosódtak a valóság és mese határai is. Ismertetésünket néhány megjegyzéssel szeretnénk zárni. Elsősorban Vajda László és Vajda Lászlónó tanulmányát érezzük problematikusnak. Egyes kérdésekben ugyanis a szerzők álláspontja nem megalapozott, illetve álláspontjuk tisztázatlan; egy-két helyen szerkesztési problémák is adódnak és a tanulmány tárgyi tévedésektől sem mentes. Egyik lényeges probléma a városi iparos és kereskedő polgárság szerepének megítélése. Ez a réteg a szerzők beállításában egyértelműen a forradalmi változások hívekónt tűnik fel. Köztudott azonban, hogy a céhes és az azoknál jóval kisebb létszámú, de ugyancsak jelentős befolyással rendelkező patrícius polgárság a forradalmi változásoknak egyáltalán nem volt fenntartás nélküli híve. Igaz, a szerzők ezt nem is állítják, de differenciálás nélkül beszélnek a városi iparosokról és kereskedőkről, illetve Nagykanizsa város vezetőiről expressis verbis is kimondják: „a város vezetői. . . a megyei birtokos nemesi vezetésnél lényegesen radikálisabb, forradalmibb beállítottságúak voltak". Ezt a Nagykanizsán 1848. március 20-án kiadott kiáltványra hivatkozva állítják, ami önmagában még semmit nem bizonyít; legfeljebb azt, hogy a város vezetői nem látták taktikusnak, hogy az adott helyzetben ne tegyék le az országgyűlés által már amúgy is elfogadott változtatások mellett a maguk voksát. Ugyanakkor a szerzők néhány sorral lejebb utalnak arra, hogy a zalaegerszegi „céhes kisiparosok" határozottan követelték, hogy a „törvény előtti egyenlőséget csakis a törvényesen bevett felekezetekre terjesszék ki". Az egerszegi céhes kisiparosok ezen követeléséről viszont igazán minden elmondható, I csak az nem, hogy forradalmi követelés volt. Problematikus a nemzetőrség szervezetével kapcsolatban tett azon megállapítás is, hogy a „nemzetőrség egy rendkívül ellentmondásos szervezet volt. Eredetileg csak rendfenntartó karhatalmi szervezet, később, 1848 nyarán mozgó honvédelmi feladatokat ellátó szervezetté vált, sok-sok problémával". Nem világos, hogy mit akarnak a szerzők ezzel a megállapításukkal mondani. Kétségtelen, hogy sok probléma adódott a nemzetőrség szervezésével, felfegyverezésóvel és felhasználásával kapcsolatban egyaránt; kétségtelen az is, hogy a kormányzat a pusztán karhatalmi feladatokon túl az ország védelmében is szerepet szánt — megfelelőbb fegyveres erő híján — 1848 nyarán a nemzetőrségnek. A nemzetőrség azonban ezek miatt az okok miatt egyáltalán nem minősíthető „ellentmondásos szervezetnek", mint ahogy a kormánynak a nemzetőrséggel kapcsolatos rendeleteiről sem mondható el, hogy egymásnak „ellentmondóak" voltak. A kormány valóban sok és sokféle rendeletet adott ki a nemzetőrség szervezésére, felfegyverzésére és felhasználására vonatkozóan, ám ezek a rendeletek a mindenkori adott helyzetnek megfelelően igyekeztek szabályozni a tennivalókat; ez és nem az ellentmondásosság jellemző rájuk. Az természetesen lehetséges, hogy ezek a rendelkezések valamilyen oknál fogva olykor ellentmondásosnak tűntek azok számára, akiknek a rendeleteket végre kellett hajtaniok; a szerzőknek erre a tényre lehetett és kellett volna utalniok a sommás kijelentés helyett. Nem teljesen tisztázott a tanulmányban Csány László szerepe sem. A szerzők említik kormánybiztosi kinevezését a parasztmozgalmak megfékezésére, majd arról írnak, hogy mint a pesti Közbátorsági Választmány tagja hívta fel a megye vezető tisztviselőit a nemzetőrség szervezésének a fontosságára, s ez után több ízben utalnak a nemzetőrséggel kapcsolatos intézkedéseire. Csány ezeket az intézkedéseket azonban nem kormánybiztosi, még kevésbé a már április 15-ón egyébként is feloszlott Közbátorsági Választmány tagjakónt, hanem a Dráva-vidék védelmének megszervezésével megbízott királyi biztosként tette. A szerzők említik ugyan a királyi biztosi kinevezését is, ám az olvasó számára egyidejűleg nem derül ki, hogy miért és milyen minőségben rendelkezett Csány a nemzetőrséggel. Folytathatnánk még a fentiekhez hasonló tisztázatlanságok felsorolását, erre azonban a rendelkezésünkre álló keretek között nincs lehetőség. Nem kívánunk kitérni a többi tanulmány néhány problematikusnak érzett megállapítására sem. S befejezésül is csupán annyit: ismertetésünket azzal kezdtük, hogy a tanulmánykötetet feltétlenül figyelemre és követésre méltó vállalkozásnak tartjuk. És ezzel is szeretnénk befejezni,