Századok – 1976

Történeti irodalom - Diószegi István: Két világháború árnyékában. Nemzetközi kapcsolatok története 1919–1939 (Ism. Stemler Gyula) 144/I

TÖRTÉNETI IRODALOSt 146 DIÓSZEGI ISTVÁN: KÉT VILÁGHÁBORÚ ÁRNYÉKÁBAN. NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK TÖRTÉNETE 1919—1939 (Budapest, Gondolat. 1974) A nemzetközi kapcsolatok két világháború közti történetéről a második világ háború után, de különösen a legutóbbi évtizedben — mint ezt e munka irodalmi tájékoztatója is bizonyítja — könyvtárnyi irodalom áll a témát kutató szakember, vagy a kérdéskör iránt különösen érdeklődő olvasó rendelkezésére. Az elsődlegesen szaktörténeti munkák, a tudományos folyóiratokban megjelenő tanulmányok, közlemények mellett, amelyek elsősorban a nemzetközi kapcsolatok kérdéseivel foglalkozó kutatók számára jelentenek megfelelő tájékoztatást, mindenképpen fontos feladat a szélesebb olvasóközönség igényeinek és várakozásának megfelelő monográfiák megírása és megjelentetése. Természetes, hogy a tudományos szempontok érvényesítése, és ezzel együtt a szélesebb körű megértés feltóteleinek is a biztosítása jóval komolyabb terhet ró a történetíróra, mint egy szűkebb közönséget feltételező szaktörténeti monográfia elkészítése. Éppen ezért örömmel kell üdvözölnünk minden olyan munkát, amely erre a feladatra vállalkozik. Diószegi István könyve azonban nem csupán e fenti feltételek teljesítése következtében válthat ki érdeklődést az olvasóban, hanem témaválasztása már önmagában is figyelmet kelt. A legutóbbi évekig ugyanis a magyar történetírás adós volt olyan munkákkal, amelyek egy-egy nagyobb időszakot, fontosabb eseménysort összefüggéseiben, átfogóan mutattak volna be. Különösen érvényes volt ez a két világháború közötti időszak nemzetközi kapcsolatainak feldolgozására, de a történetírás más területeire is. Igaz azonban az is, hogy az 1919 — 1939 közötti időszak nemzetközi politikájának egy-egy kérdését, problémáját alapos és széles kutatásokra épülő elemző monográfiák tárták fel, de érthető okokból nem pótolhatták a diplomáciatörténet ezen időszakának átfogó feldolgozását. A munka első részében a századforduló nemzetközi kapcsolatainak jellegét, a terjeszkedni kívánó hatalmak törekvéseit vizsgálja, eligazítja ezzel az olvasót az 1919 utáni időszak problémáinak megértésében is. A huszadik századi expanzív külpolitikai törekvések lényeges vonásainak, valamint a „különféle lobogók alatt jelentkező nemzeti törekvéseknek" vizsgálata vezet el — mint ezt a szerző írja — a nemzetközi kapcsolatok első világháború utáni fontos kérdéseinek megértéséhez. Az expanzív célok megvalósításához mindenekelőtt indusztrializált nemzetgazdaságra, a lakosság részvételére és külpolitikai cselekvőkészségére volt szükség, amelyet a modern állam, a korszerűen kiépített államapparátus kellően tudott felhasználni. Az aktivitás felébresztésének legfőbb eszköze pedig a nacionalizmus volt. A belső tényezők mellett figyelembe kellett venni a külső lehetőségeket is: mindenekelőtt az expanzió célját jelentő területet, annak gazdasági-politikai súlyát, politikai-földrajzi elhelyezkedését, az eltérő vagy egyező törekvéseket. A huszadik század elején, amikor a nemzetközi politika arculatát a terjeszkedő nacionalizmus határozta meg, az Európán kívüli kontinensek államainak vagy egyáltalán nem volt önálló külpolitikai koncepciójuk, vagy csupán másodlagos szerepet töltöttek be a nemzetközi politikában. Csupán két olyan állam volt (az Egyesült Államok és Japán), amely a határain túli terjeszkedés feltételeivel is rendelkezett. Hódító külpolitikához kétségkívül Európának, illetve az európai országoknak voltak a legkedvezőbb adottságai. Az európai országok közül különösen Anglia és Franciaország volt az, amely a világpolitikában kiváltságos helyzetet mondhatott magáénak. A századforduló idején azonban ezt a hegemóniát sok minden fenyegette. Ezek közül is a legveszélyesebb a német expanzivitás volt, amely megfelelő gazdasági bázissal, erős ideológiai-politikai hajtóerővel, virulens nacionalizmussal rendelkezett. „Az Európa közepén elhelyezkedő hatalmas és ambiciózus Németország — mint Diószegi István írja — maga volt a kimeríthetetlen konfliktusforrás." Az első világháború azonban új helyzetet teremtett a nemzetközi politikában. A legagresszívabb európai nagyhatalom, Németország vereséget szenvedett, Ausztria-Magyarország felbomlott, s a győztes hatalmak, az antant vezető államai (Anglia, Franciaország, Olaszország), valamint szövetségeseik (Egyesült Államok, Japán) elérkezettnek látták az időt arra, hogy saját expanzív célkitűzéseiket realizálják. A szerző igen szemléletesen mutatja be a világháborút lezáró, de új konfliktusok forrását is képező békeszerződések megszületését, azt a folyamatot, amely a meglevő, illetve felerősödő, egymásnak ellentmondó terjeszkedési törekvéseket kívánta kielégíteni. A tárgyalóasztalok mellett fény derült azonban arra, hogy a háború alatt kötött szövetség a béke idején máiingatag, az egymást keresztező külpolitikai elképzelések egyeztetése előtt komoly akadá-