Századok – 1976

Történeti irodalom - Pető Iván lásd Erdmann Gyula - Pintér István: Magyar antifasizmus és ellenállás (Ism. Gazsi József) 142/I

TÖRTÉNETI IRODALOSt 143 Bemutatja azt a nehéz és nagy áldozatokkal járó hareot, amelyet a KP a háború évei alatt folytatott. Ez meghatározó jegyként végigvonul a könyvön. Az ellenállást tárgyalva sűrítetten a párt második világháború alatti egész tevékenységéről is képet kapunk. Tanulságul az kínálkozik, hogy az a politika, amelynek elfogadtatásáért a pártnak oly szívós harcot kellett folytatnia, ízig-vérig a nemzet érdekeit szolgálta. A kommunisták számára az antifasiszta harc alapkérdése a náciellenes összefogás, a népfront megteremtése, a szövetségesekhez való viszony kérdése volt. Bonyolult politikai helyzetekben, sokszor ellentétes érdekű osztállyal, párttal, csoporttal kellett megteremteni az együttműködés gyakorlati lehetőségeit. A könyv azt az utat mutatja be, amely az antifasiszta egység létrejöttéhez, a Magyar Front megteremtéséhez vezetett. A későbbiekben már ez a szervezet vált a népi ellenállás serkentőjévé és vezetőjévé. A szövetségesek közül a legnagyobb súlya a német megszállásig legálisan működő Szociáldemokrata Pártnak volt. A könyv mintegy kis monográfiája az SzDP háború alatti tevékenységének is. A kommunisták hatékony befolyást gyakoroltak a munkáspárt baloldalára és sikeresen gyümölcsöztették az SzDP legalitását. Képet kapunk arról is, hogy a párt jobb szárnya mennyire gáncsolni igyekezett a cselekvésre kész erőket. Â mű jó elemzését adja a Kisgazdapárt, a Parasztpárt, a Parasztszövetség tevékenységének, s bemutatja szerepüket az antifasiszta összefogásban. Szól az egyes szakszervezeti vezetőknek az idők szavát meg nem értő magatartásáról is. A könyv lapjain megjelennek a korszak náci-ellenes szervezetei, csoportosulásai, találkozunk a baloldali munkásvezetőkkel, antifasiszta politikusokkal. Mindezekhez a hátteret a második világháború alatti Magyarország belpolitikai képe adja. Pintér áttekinti a háborús kormányok tevékenységét is. Elsősorban azt vizsgálja, hogy hogyan rendült meg a náci győzelembe vetett bizalom, s az uralkodó osztályok a „sajátos magyar érdek" jelszava alatt hogyan is próbálták menteni a veszett fejsze nyelét. Különösen jól sikerült a Kállay-kabinet úgynevezett hintapolitikájának bemutatása. A szerző az események történeti folyamatát követi, így érthető, hogy figyelmét elsősorban a nagy politika hullámveréseire fordítja. Ez szolgál a mű keretéül. Kontrasztként bemutat minden olyan jelenséget, mozgalmat, csoportosulást és tényleges cselekvést, amelyek a Horthy-rendszer és a náci szövetség ellenében hatottak. Számos helyen ír a Horthy-rendszer érdekében alkalmazott biztonsági intézkedésekről, a fasiszta terrorról, az erőszakszervezetek működéséről. A feldolgozás időrendi módszere lehetővé teszi, hogy a szerző végig kövessen és gondosan elemezzen érlelődő, fejlődő mozgalmakat, folyamatokat. A kép azonban csalóka, mert a magyar ellenállás egyik jellemző vonásaként éppen annak sporadikus jellegét említhetjük. Későn jöttek létre a központi vezetőszervek (Magyar Front, Felszabadító Bizottság, KP Katonai Bizottsága), s hatókörük is meglehetősen korlátozott volt. Az ellenállás időben és térben szótszórt jelenségeit — az erőszakoltság nélkül — rendkívül nehéz közös fonálra fűzni. Mikor a szerző az eseményeket „a nagy politika" előterében vizsgálja, megtalálja a feldolgozás számára legalkalmasabb keretet. így viszont kevésbé tűnnek elő a részletek. Pedig ezeknek itt nagy jelentőségük van. Az ellenállás „látható vonala" nem egyszer jobban kidomborodik, mint a nép kevésbé látványos, ritkábban dokumentált, de a hétköznapok során mégis egyre jelentősebbé váló rendszer elleni cselekményei. Az antifasizmus és ellenállás csúcsát Európa-szerte a fegyveres harc jelenti. Pintér könyve választ ad azokra a kérdésekre, hogy ez a harc nálunk miért késett, s miért maradt meg szűk keretek között. A szerző elsősorban a hazai ellenállás politikai síkját vizsgálja. így történhetett meg például, hogy a műben szó sem esik a Borkanyuk Olexa, vagy a Pataki Ferenc vezette partizáncsoportokról. A könyv névmutatójában hiába keressük Kilián György, Rózsa Ferenc vagy Turjanica Anna nevét. A szerző csupán egy bekezdést szentel az ország területére bevetett ejtőernyős partizáncsoportoknak. • A fegyveres ellenállás bemutatása terén a könyv még jócskán bővíthető. Pintér István gazdag tény- ós dokumentumanyagra támaszkodik. Elemzései jók, s a későbbi kutatások számára is biztos támpontot szolgáltatnak. A magyar antifasiszta mozgalomról általa kialakított kép reális, megfelel a történelmi valóságnak. A könyv jól érzékelteti, hogy a munkásmozgalom, az antifasiszta erők rendkívül nehéz körülmények között tevékenykedtek. Az ország csak későn lett a német agresszió áldozatává, így a Pintér által „nemzeti elem"-nek nevezett tényező — mint más országokban — itt nem válhatott a népi ellenállás fontos hajtóerejévé. Ez a munka egyik alapvető megállapítása. GAZSI JÓZSEF