Századok – 1976
Folyóiratszemle - Sevjakov; A. A.: A diplomáciai kapcsolatok felvétele a Szovjetunió; valamint a közép- és délkelet-európai országok között 1000/V
FOLYÓIRATSZEMI-E 1001 az 1934. február 9-én aláírt athéni egyezményt, amelyben a kisantant két balkáni tagja, va'amint Görög- és Törökország együttműködést vállalt a Balkán Versailles-ben kialakított status quo-ja fenntartására és Románia Dnyeszter menti pozícióinak szavatolására. Igaz, Törökországnak más irányú megállapodása volt a Szovjetunióval, amely erre emlékeztette is Ankarát, s ez külön török nyilatkozatot eredményezett. A szovjet diplomácia nyíltan nem ítélte el ugyan az athéni megállapodást, de képviselői útján többször is kifejezésre juttatta nemtetszését. 1934 nyarán Litvinov tárgyalásai hoztak végül is eredményt. Eredetileg — a zágrábi állásfoglalásnak megfelelően — a kisantant mindhárom külügyminiszterével tárgyalt a szovjet külügyminiszter. Titulescu feltételei azonban mitsem változtak, így a francia nyomás elsőként Benesnél bizonyult hatásosnak. Csehszlovákiát külső és belső helyzeténél fogva is jobban veszélyeztették a fasiszta német igények, így fontos volt számára a nyugati garancia, s amellett a közvetlenebbnek ígérkező esetleges szovjet segítség. Miután Titulescu újabb halogató indítványát Litvinov határozottan elutasította, Benes függet'enítette lépéseit, és önállóan cselekedett. így létrejöhetett a szovjet—csehszlovák megegyezés. Ezt követően Titulescu — lemondással fenyegetőzve — szabad kezet kért kormányától, s a kedvező bukaresti válasz után a szovjet—román viszony rendezésére is sor került. I. Sándor jugoszláv király azonban kitartott korábbi szovjetellenes álláspontja mellett, s így a kisantant harmadik tagja csak 1940-ben rendezte kapcsolatait a Szovjetunióval. 1934. július 9-én hozták nyilvánosságra a diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló megállapodásokat. Közzétettek továbbá egy nyilatkozatot, amelyben ígéretet tettek arra, hogy egymás állami szuverenitását kölcsönösen tiszteletben tartják, tartózkodnak minden nyílt vagy közvetett beavatkozástól, beszüntetik az egymás ellen irányuló ellenséges agitációt, a annak támogatását. Ennek elsősorban román—szovjet relációban volt jelentősége, mert Románia területéről rendszeresen dobtak át szovjet területre ellenforradalmi, nacionalista bandákat. Szovjet—csehszlovák vonatkozásban kölcsönösen lemondtak azokról az anyagi követelésekről, amelyeket az első világháború alatti és a polgárháború során kialakult kapcsolatok és ellenségeskedések következtében támasztottak. Az érintett országok közvéleménye általában megelégedéssel fogadta a bekövetkezett változásokat, de — elsősorban Romániában — ellenséges megnyilatkozások is fórumot kaptak. A. Cuza és G. Brátianu a parlamentben az ország területi integritására hivatkozva, ítélte el a Szovjetunióhoz való közeledést. Július végére a bolgár—szovjet tárgyalások is eredményt hoztak, szeptemberben pedig Albániával is diplomáciai viszonyt létesített a Szovjetunió. Az eredményes tárgyalások nyomán minden esetben kölcsönösen diplomáciai képviseletet állítottak fel, egyedül Románia halogatta ezt a lépést az év végéig. Befejezésü1 a cikk a kérdés polgári beállításával vitatkozik, amely szerint korábban a Szovjetunió nem törekedett kapcsolatait rendezni a térség államaival. Hangsúlyozza, hogy a szovjet diplomácia — elveinek megfelelően és érdekeiből kiindulva — mindig kész volt a viszonyok normalizálására. Az érdekek kölcsönösségén alapuló, a szovjet külpolitika sikerét jelentő, s az európai biztonság ügyét szolgáló eseménynek értékeli az 1934-es kapcsolatfelvételeket. (Voproszi Isztorii 1975. 1. sz., 32—48. I.) M.
