Századok – 1976
Folyóiratszemle - Petrusev; A.: A „német historizmus" hagyományai a nyugat–német polgári történet írásban 995/V
996 .FOLYÓIRATSZEMLE dött. Ebben igen nagy szerepet játszott F. Meinecke munkássága, aki az 1920-as években összefoglalta, rendszerezte, s egyetemes polgári történet-, sőt világszemléletté próbálta emelni a historizmust. L. Ranke munkásságát idealizálta, de annak optimista történetszemléletét nála irracionális elemek váltották fel. A német polgári történetírás F. Meinecke és E. Troeltsch révén érvényesülő folyamatosságot a két világháború között csupán O. Hintze munkássága látszott megtörni a polgári historiográfián belül, aki — a mai nyugatnémet történészek szerint — M. Weber hatására a történetszociológia felé tette meg az első lépéseket tipologizálási kísérleteivel. A historizmus egyeduralmát csak az 1946 után bekövetkezett fejlődés törte meg. Tarthatatlanná vált mint konzervatív irányzat, s nem volt alkalmas a modern kor jelentős folyamatainak feltárására, megmagyarázására, a történelmi fejlődésbe való beillesztésére, holott a német közgondolkodás és a tudományos közélet is egyre inkább igényelte ezt. A szerző A. Weber — Max Weber fivére -— Prinzipien der Geschichte- und Kultursoziologie (München, 1 951 ) c. munkájára hivatkozva igazolja ennek az igénynek a jelentkezését. W. Schöberl (Die Historizität des Historismus. Würzburg, 1966) is azzal érvelt, hogy a jelenségek egyszeriségét, egyediségét valló történetírás nem képes kielégíteni a kor igényét. Neoliberális irányban, a neopozitivizmus elemeinek beépítésével kísérleteztek. A cikk két síkban ábrázolja a nyugatnémet polgári történetírás háború utáni tendenciáit. Az egyik síkot szemlélve úgy tűnhet, hogy a historizmus már a múlté, s teljességgel a neoliberális irányzat, a strukturalizmus uralják a nyugati, s ezen belül az NSzK-beli polgári történetírást. Ez a sík az NSzK történész-kongresszusait jelenti. 1962-ben Duisburgban tették meg az első lépéseket, 1967-ben a freiburgi kongresszuson (három hónappal a historizmus utolsó nagy öregje, G. Ritter halála után) már nyíltan a strukturalizmus mellett tettek hitet. Az 1970-es kölni kongresszus alaphangját egy népes, fiatal nemzedék adta meg, nyíltan már senki sem emelt szót a historizmus mellett. A másik síkot a háború utáni nyugatnémet történész nemzedék művei képezik. Ebben távolról sem olyan egyértelmű a historizmus háttérbe szorulása. A cikk szerint az NSzK történészei nem tudtak szakítani a historizmus örökségével (pl.: Th. Schieder : Geschichte als Wissenschaft. München—Wien, 1966), amelyet a marxizmussal, mint „totalitárius szemlélettel" szemben mindmáig hatékonynak tekintenek bizonyos elemeiben. Strukturalizmusukban is ott kísért a historizmus individualizáló gyakorlata. Struktúráik — állam, nemzet, vallás, kultúra — között nem keresnek törvényszerű összefüggéseket, így az általános elismerése részükről nem meggyőző, s pluralista szemléletmódról, módszertani megközelítésről tanúskodik. (Pl.: H.-W. Hedinger munkái.) A historizmus és a mai polgári történetírás rokon vonásait látja a szerző a történelmi személyiségek szerepének megítélésében is. Eszerint történelmi személyiségek teremtik az új struktúrát — mint Lenin a szocializmust —; a történelem játékszer a „nagy emberek" kezében, akik birodalmakat hozhatnak létre. Ők azok, akik szerintük képesek struktúrák (birodalmak) megőrzésére. Ugy vélik például, hogy Bismarck 1862-vel kezdődő tevékenysége mentette meg a porosz-német császárságot. Felfogásuk szerint a történelmi személyiség meg is szüntethet struktúrákat: így szűntette meg Hitler a Weimari Köztársaságot. Ez a historizmussal rokonvonásokat mutató felfogás a fasizmust kiszakítja történelmi helyéről, nem vesz tudomást osztály-jellegéről, egyedül Hitlert tekinti felelősnek annak borzalmaiért, Európa és Németország tragédiájáért. Az ún. „fiatalok" közül O. Branner, H.-U. Wehler és K.-G. Faber munkáira utalva állapítja meg a cikk, hogy azokon érződik a historizmus individualizáló jellege, a szellemtörténeti iskola hatása, a módszertani pluralizmus. Mindezt úgy értékeli Petrusev, mint ami a mai nyugatnémet polgári történetírás eklektikus jellegét bizonyítja, s a historizmushoz hasonlóan, zsákutcába visz. (Voproszi Isztorii, 1975. 10. szám, 90—103. I.) M.
