Századok – 1976

Folyóiratszemle - Petrusev; A.: A „német historizmus" hagyományai a nyugat–német polgári történet írásban 995/V

FOLYÓlItATSZEMLE 995 saját állama megtestesítője és annak első szolgája. Állama egyidejűleg szabályozta a közélet vallási és világi oldalát, felelősséget vállalt az oktatásért, s különösen jövendő adminisztrátorai képzésére fordított gondot. Tulajdonképpen ez utóbbinak köszönhették a protestáns német egyetemek föl virágzásukat a 16. és főként a 17. században. A német Aufklärung is ezeken az egyetemeken született meg később. Nyugat- (és részben Közép-) Európában az új funkciókat a régi rendi testületekre és funkcionáriusokra bízták. Ahol ezek hiányoztak, így pl. Oroszországban, külön csoportot kellett létrehozni e feladatok ellátására. II. Katalinnak a rendőrség fölállításával kapcsolatos rendelete kitűnően jelzi mind a párhuzamokat, mind a különbségeket a rendelet alapját képező nyugati mintákkal összevetve. Még az orosz uralkodó akarata sem tudta mesterségesen megváltoztatni az oroszországi társadalmat, pl. nem sikerült céheket teremteni, s így a céhekre bízott rendfönntartási feladatokat is az uralkodó által létrehozott testületre kellett bízni. II. József sok tekintetben hasonló politikája már olyan osztály-tudattal rendelkező, egymással nagymértékben szolidáris csoportokat hozott létre, amelyek idővel kótségbevonták az uralkodói abszolutizmus jogosságát. Általában ugyancsak a fölvilágosodással szokták azonosítani ,,a közjó" társadalmi céllá válását. E fölfogás szintén korábbi eredetű, de a felvilágosodás ezt (Franciaországban inkább mint Németországban) az egyén boldogságára vonatkoztatta, ehhez új retorikát gyártott, amiből azután a modern törvénykönyvek elvei kifejlődtek. Magának a rendeletek sokaságának az uniformizálása, a kodifikálás már a 18. század második felében általánossá vált a kontinensen, s ezek a modernizálódás hathatós tényezői lettek. Miközben a professzorok az egyetemeken az egyénnek a csoporttal szembeni kötelezettségeit prédikálták, az uralkodók gyakorlati politikája a csoportszolidaritás fölbomlásához, s az önző individualizmus térhódításához vezetett. Ez viszont új funkciót rótt az államra: megfelelő keretek közé kellett szorítania az egyének egymással ütköző céljait. E feladat már meghaladta a 19. századi angol liberalizmus által a rendőrség számára kitűzött („éjjeliőri") szerepet, s világosan az intervencionista modern jóléti állam felé mutat. Innen azután már logikusan következik, hogy az állam öncélúvá válik, ahol az egyén csupán a további modernizációt szolgálja. így nőtt ki az „államszocializmus" a 17. századi abszolutizmus kameralizmusából és rendőrállamából. A felvilágosodás Európa meginduló modernizálódásának nem megindítója, hanem első következménye volt, s csupán a folyamat retorikáját szállította. (The American Historical Review, 80. köt. 1975. 5. [dec], szám, 1221—1243. I.) J. G. A.I. Petrusev: A „német historizmus" hagyományai a nyugatnémet polgári történetírásban A mai német polgári történetírás alapos ismerete alapján, más szovjet és NDK-beli marxista szerzők eredményeire támaszkodva mutatja ki a cikk a historizmus továbbélését az NSzK történetírásában. Elöljáróban Hegel, a romantikus történetírói irányzat s az ún. jogtörténeti iskola együttes hatásának tulajdonítja a német historizmus kialakulását. A századfordulóra kiteljesedő és a német polgári történettudományt uraló historizmus L. Ranke, az újkantiánus W. Windelband, a szellemtörténész W. Dilthey ós H. Rickert munkásságának, koncepciójának jegyeit viselte magán. Petrusev kiemeli az idealista filozófiai alapon nyugvó irányzat álobjektivitását, a történelmi események, jelenségek egyediségéről, egyszeriségéről hirdetett álláspontját, az általánosításra irányuló történész törekvés jogosultságának tagadását. Megemlíti ugyanakkor K. Lamprecht kísérletét, aki a historizmus egyeduralma idején felismerte annak korlátait, s a fejlődés törvényszerűségét, a gazdasági, társadalmi szféra jelentőségét helyezte vele szembe. Következetlenségei miatt azonban elszigetelő-1« Századok 1976/5