Századok – 1975

Történeti irodalom - Tanulmányok Tolna megye történetéből. V. köt. (Ism. Degré Alajos) 739/III–IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 741 csak pozitívan értékeli. Pedig az a 700 kérdésből álló, nagyvonalú gondolkozásra valló' a szerző által részletesen ismertetett és értékelt kérdőív, melyet Széchényi 1785. június 13-i bemutatkozásakor a szolgabírák elé terjesztett, és amely teljes tájékoztatást nyújtott volna a megye minden egyes községének gazdasági, társadalmi, kulturális helyzetéről, olyan munkát jelentett volna, hogy két hónap alatt (ennyi idő alatt kért választ) egyszerűen teljesíthetetlen volt. Ezt a szerző is elismeri. Széchényi kilenc hónap múlva kapott csak választ némelyik szolgabírótól (másoktól soha) községeik egy töredék részéről. Igaz, ez a kérdőív nem hivatalos utasításra, hanem Széchenyi kezdeményezéséből született, a kidolgozás valószínűleg Hajnóczy József munkája, és az az őszinte vágy hatja át, hogy a gondjaira bízott területet összes problémáival együtt megismerje, de a rövid határidő és elégtelen segédszemélyzet, folytán épp oly teljesíthetetlen feladat elé állította a tisztviselőket, mint az uralkodó. Ez is elkedvetlenítette őket; egy részük lemondott, más részük talán csak azért tartotta meg hivatalát, Hajdú sejtése szerint, hogy a hivatali hatalom egy darabkája az ő kezükben maradjon, magyarán: hogy nagyobb lehetőségeik legyenek a császári rendeletek végrehajtásának elszabotálására. Színes, eleven képet fest a szerző a szolgabírák nagyon sokrétű munkájáról, feladatköreikről, és azok jó vagy hanyag ellátásáról. A sok példa a képet színesebbé, de az előadást hosszadalmassá teszi. A felsorolt adattömeg önmagában, — sem az ítélkezési gyakorlat, sem az úrbéri viszonyok ismertetésére nem elegendő, így csak a helyet tölti. Megállapításait azzal összegezi a szerző, hogy a császár igazgatási rendeletének végrehajtása nem sikerült, a közigazgatás gyorsasága, precizitása semmit sem javult. Néhány nehézkes, kényelmes tisztviselő eltávozott ugyan, de a viszonyokkal nem ismerős új emberek sem dolgoztak eredményesebben. Horváth Árpádnak az 1703—1740. évek közötti önkormányzati szervezetről írt 68 oldalas dolgozata is sok érdekes, új adatot közöl. Jellemző például, hogy — mint kimutatja —, 1727-ben az egész megyében 65 nemes volt (ebből 15 főpap és mágnás, de 36 a birtoktalan). Még tisztújító közgyűlésen is 1732-ben mindössze 22 szavazatot számlálnak össze, más közgyűlésen 26 jelenlevőt sorolnak fel (valószínűleg ez mind birtokos nemes, főpap és báró). Az is figyelemre méltó, hogy választásnál többször is alkalmaztak szavazást és szavazatszámlálást (Zalából ebből az időből csak közfelkiáltásos választást ismerek). Néha kissé könnyelműen általánosít a szerző. Pl. azt vallja, hogy az ítélőszék (sedria) általában csak a XVIII. században vált külön a közgyűléstől, holott más megyékben már a XVI. század végén megkülönböztetik a két intézményt, ha ezek nem is válnak szét élesen. (Ld. Tanulmányok a magyar helyi önkormányzatok történetéből 45. 1.) Megdöbbentő adatokat közöl a tisztviselői fizetésekről. Az igen nagy munkával terhelt szolgabírónak 1727-ben csak évi 100, később évi 160 Ft. a fizetése (az alispáné 600), ami jól támasztja alá Hajdúnak azt a későbbi időre vonatkozó álláspontját, hogy ennyi fizetésért képzett ós lelkiismeretes hivatalnokot nem lehetett kapni. Nem haszontalan dolog, hogy tartalmilag ismerteti a vizsgált időben hozott összes megyei statútumokat. Egyrészt azért, mert ugyanebben a kötetben részletes ismertetés található a polgári kori megyei szabályrendeletekről, másrészt érdekesen világítja meg Kolosvári és Óvári munkamódszerét. 6k az alkotott statútumoknak csak egy töredékét közölték a Corpus Statutorumban, de nagyon ügyesen válogattak. Az általuk nem közölt, és itt ismertetett statutumok kevéssé jelentősek. Kár, hogy aránylag sokat ismétel a Holub által is előadottakból. írás közben el kellett volna olvasnia Holub munkáját. Ha régebbi dolgokat említ, nem mindig kritikus. Így egyszerűen elfogadja Kammerernek azt az állítását, hogy a XV. században Csernyéd volt a megyeszékhely (136. 1.), holott Holub Zala megyéjéből világos, hogy Mohács előtt ezt a fogalmat sem ismerték. Másutt azt állítja, hogy az 1608. évi törvény szüntette meg a nemesség személyes országgyűlési megjelenését, holott Hajnik 100 éve bizonyította, hogy tömeges országgyűlést utoljára 1572-ben próbáltak összehívni, de sikertelenül (MTA. Értekezések a társadalmi tudományok köréből II. 8. sz. 1873, vö. Eckhart: Magyar alkotmány és jogtörténet 285. 1.). Fodor Mártának a sárközi kontraktualista jobbágyok úrbéri terheiről írt dolgozata nem igazgatástörténeti. A töröktől visszafoglalt területen sok helyütt lezajlott eljárást vizsgálja meg. A földbirtokosok üres földjeikre munkás embert kerestek, és a betelepülőknek nagy kedvezményeket kínáltak, aránylag szerény úrbéri szolgáltatásokat követeltek. Mihelyt azonban az új falvak társadalmilag és gazdaságilag megerősödtek, minden lehetséges eszközt felhasználtak az úrbéri szolgáltatások emelésére, a jobbágyok földjeinek szűkebb térre szorítására. A Sárköznek e szempontból való részletes vizsgálata eddigi ismereteinket kiegészíti, különösen az úrbéri tagosítási perek tekintetében. A megyei igazgatás szempontjából talán annyi az érdekes, hogy míg a Helytartótanács sokszor rámutatott az uradalom eljárásának jogellenességére, nincs nyoma annak