Századok – 1975

Történeti irodalom - Tyutyikin; Sz. V.: Vojna; mir; revolucija. Igyejnaja borba v rabocsom dvizsenyii Rosszii 1914–1917 gg. (Ism. Jemnitz János)717/III–IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 719 év folyamán lassan magához ragadta az ő kezéből a lap irányítását — mint néhány baloldalival. Másfelől, hogy a baloldaliak nevének jelölésénél is látunk bizonyos esetlegességet. Lunaesarszkijt például nem helyeznénk ide, hiszen éppen ő volt az, aki Majszkijjal és Csicserinnel együtt amellett érvelt, hogy a régi pártkereteket felborítva a bolsevik és mensevik internacionalisták között új pártkereteket lehetne kiformálni. Másfelől Martov és az orosz internacionalista mensevikek félszegségének e lapban legélesebb kritikusa alighanem Radek volt. A magyarnyelvű irodalomban alig-alig érintett az eszerek háború alatti történetének bemutatása, s a szovjet történeti irodalomban is igazi fellendülést e vonatkozásban az utolsó tíz évben lehet tapasztalni. Tyutyukin munkája kétségtelenül sok adatot, megfigyelést, értékelést közöl éppen e kérdéskörben. Világosan elhatárolja a szociálsoviniszta és a pacifista áramlatot. Míg az előzőnek Rubanovics, Argunov, Avkszentyev volt a vezéralakja, s jobbára a Miszlj c. lapban szólaltak meg — velük szemben elkülönült a Csernyov, Bobrov-Natanszon vezette pacifista csoport. A pacifisták a Csernov szerkesztette Priziv hasábjain jelentethették meg írásaikat. Az emigrációban dúló viták mellett Tyutyukin méltán nagy figyelmet szentel a hazai mozgalomnak, hiszen ehelyütt éppen az a szembetűnő, hogy míg a mensevik mozgalomban az emigránsok egy része radikálisabb háborúellenes volt a hazai vezetőknél — az eszereknél az arány fordított volt. Számos forrás tanúskodik arról, hogy a helyi vezetők a különféle orosz városokban háborúellenes tevékenyeéget fejtenek ki. Az pedig megintcsak nem tekinthető véletlennek, hogy a szibériai száműzetésre ítélt eszerek szintén háborúellenes álláspontra helyezkedtek, és ott a szibériaiak a mensevikekkel hamarosan megtalálták a közös nyelvet, amely ha nem is volt oly éles, mint a bolsevikoké — mindenesetre félreérthetetlenül eltért az emigráns szoeiálsovinisztákétól. Az eszereknél maradva, érdekes a szerzőnek az a megállapítása, hogy 1913-hoz képest 1914-re az eszerek befolyása megnőtt néhány munkáskategóriában. Kérdés azonban, hogy ez a befolyás miként alakult később, s milyen munkásrétegekre terjedt ki a szakmákon belül — másfelől azonban az adatok azt is bizonyítják, hogy a jelzett kategóriáknál (vasasok, nyomdászok, textilmunkások) a bolsevik, illetve mensevik befolyás mindig jóval nagyobb maradt az eszeméi. Tyutyukin munkája terjedelmesebb második fejezetében tárgyalja az olyan elméleti kérdéseket, mint az imperializmus jelenségeinek elemzése, a honvédelem problémája, avagy azt a valóban igen fontos kérdést, amely a pacifistákat és a bolsevikokat elválasztotta, hogy a béke megkötése útján és után juthatnak el a forradalomhoz, avagy fordítva, a forradalom teremti meg a béke lehetőségeit. Ehhez pedig szorosan kapcsolódott a másik ugyancsak fontos elvi és gyakorlati probléma, a lenini jelszó, a saját kormány vereségének értelmezése, az ekörüli viták — sa lenini tézisek terjedése. (E tétel körüli vitákat két fázisban tárgyalja a szerző, egyszer első jelentkezésükkor 1914 15-ben, másodszor már egy másik történeti szakaszban, 1917— 1918-ban.) Ugyancsak sok vita zajlott le az Európai Egyesült Államok gondolata körül, amit 1914—15-ben sokan a pacifisták közül elfogadtak, ettől is remélve, hogy a háborúkat, a nacionalista szenvedélyek felizzását a jövőben elkerülhetik — de amivel szemben Lenin mutatott rá egyfelől a terv megvalósításának nehézségeire, másfelől arra, hogy emögött is meghúzódhatnak nacionalista, imperialista törekvések. Lenin a megvalósítás lehetőségót összekötötte megintcsak a forradalmak győzelmével, mint egy esetleges alternatívát — de amiről később inkább már úgy írt, mint ami félrevezető jelszó, s a hangsúlyt a forradalmi gyakorlatra helyezte. A kötet harmadik része foglalkozik azzal a korszakkal, amely a februári forradalom győzelmét megelőzte. Ehelyütt megint részletesen foglalkozik a „forradalmi sovinizmus" jelentkezésével. A terminológia Lenintől eredt, aki megállapította, hogy az orosz mensevikek egy része azért szorgalmazta a cárizmus szétverését, hogy így is megkönnyítsék a győzelmet azután Németország fölött. Vagyis e szemléletben elvegyült a forradalmi demokratizmus és a nacionalizmus. Ugyancsak itt tárgyalja, hogy 1915 — 1916-ban milyen küzdelem folyt a „hadiipari bizottságok" körül, hogy a munkások vállalják-e ebben a részvételt, amire a mensevik Gvozgyev vállalkozott, de a bolsevikok ez ellen harcot indítottak. Ugyancsak itt mutatja be a szerző, hogy a bolsevikok kapcsolatai 1916-ban miként szélesedtek más internacionalista csoportosulásokkal. Jemnitz János