Századok – 1975
Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV
A NÉMET MUNKÁSMOZGALMON BELÜLI ERŐVISZONYOK 629 náriussal kell számolnunk. Ehhez jöttek a szerkesztőségek munkatársai. 1914-ben a 91 szociáldemokrata napilap (amelynek mintegy másfél millió előfizetője volt) 267 szerkesztőt és több mint 8000 egyéb munkatársat foglalkoztatott.7 A párt és a szakszervezeti funkciókat túlnyomórészt egykori munkások töltötték be, de politikai magatartásukat már a háború előtt nagymértékben befolyásolta az a körülmény, hogy egzisztenciájuk biztosítékát egyrészt a helyi hatalmi szervekkel való lehetőleg békés együttműködés, másrészt a legfelső vezetés intencióinak végrehajtása képezte. Mindkét feltétel opportunizmusra ösztönzött. Az első esetben ez nem szorul különösebb magyarázatra: éppen a kispolgári életmódot lehetővé tevő állás esetleges elvesztésétől való félelem miatt vált a funkcionáriusok jelentős része megalkuvóvá, az opportonizmus egyik legfontosabb támaszává. Á második esetben egyrészt arra az ismert tényre kell utalnunk, hogy a német szociáldemokrácia vezetőségében az opportunizmus már a háborút megelőzően uralkodó irányzattá vált, másrészt arra, hogy a funkcionáriusok függése a párt vezetőitől meglehetősen nagy volt. Bár a Szociáldemokrata Pártban a centralizmus közel sem érvényesült maradéktalanul, 1890 után a helyi szervek korábbi viszonylagos önállósága csökkent, a párt vezetőinek egyre több módjuk nyílt az apparátus befolyásolására. Szinte évről-évre nőtt a nagy politikai hatalommal és széleskörű összeköttetésekkel rendelkező képviselők száma a Reichstagban, a Landtagokban és a helyi önkormányzati szervekben. A hivatásos pártfunkcionáriusoknak márcsak ezért is döntő befolyásuk volt a rendelkezésre álló anyagi eszközök felhasználására, (1914-ben közel másfél millió márkát tett ki a párt bevétele) a többszáz újság — köztük a központi sajtóorgánum, a Vorwärts — fenntartására, a szerkesztők kiválasztására, így a pártpropaganda irányítására is. A centralizáció tendenciája érvényesült a szakszervezeti mozgalomban is. Az 1890-es években országos méretekben és szakmánként nagyrészt újjászerveződött szakszervezetek belső organizációjukat tekintve lényegileg azonosak voltak: a legalsó posztokon álltak az üzemek bizalmiai, ezek felett a helyi, kerületi, végül a központi vezetőségek funkcionáriusai. Bár a fizetett funkcionáriusokat is választották, állásba helyezésükhöz szükség volt a központi vezetőség jóváhagyására. Az utóbbi döntött a tagsági díjakból befolyt jövedelem felosztásáról, s nem utolsósorban a sztrájkok elkezdéséről, elhalasztásáról, illetve befejezéséről. A centralizáció tovább fokozódott azáltal, hogy Kari Legien vezetésével csúcsszervként létrejött az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (az elnevezés először „Generalkommission der Freien Gewerkschaften Deutschlands" volt, s csak később vette fel az „Allgemeiner Deutscher Gewerkschaftsbund" nevet), amely központi irányításra törekedett mind szervezeti, mind pedig politikai vonatkozásban. Alapjában véve pozitív folyamatról lett volna szó, ha a centralizáció nem fonódott volna össze a revizionizmus és opportunizmus áramlatának uralkodóvá válásával. Mivel pedig a szakszervezeti funkcionáriusok és a tagság egy része a Szociáldemokrata pártnak is tagja volt, az Általános Német Szakszervezeti Szövetség egyre nagyobb mértékben befolyásolta a párt politikáját, erősítvén a benne amúgyis meglevő jobboldali tendenciákat. Az 1918-as novemberi forradalom idején ennek az évtizedek óta működő és az egész országot behálózó párt- és szakszervezeti apparátusnak a politikai hovatartozása számszerűen ugyan nem mutatható ki, de a nagyfokú inga-
