Századok – 1975

Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV

628 T0K0DY GYULA mélyi állományával együtt. Tekintettel arra, hogy az egykori császári hadsereg tulajdonképpen a német államok hadseregének összességét jelentette, irányításában a Legfelső Hadseregparancsnokság után a porosz hadügyminiszter játszotta a legfontosabb szerepet. Végül azt is figyelembe kell vennünk, hogy a vezérkar igen széleskörű információkkal rendelkezett a bel- és külpolitikai kérdésekben egyaránt, és hogy számos kapcsolat fűzte a polgári pártokhoz, a monopoltőkés körökhöz, valamint az államigazgatási apparátushoz. Mindezek következtében a Legfelső Hadseregparancsnokság kiinduló pontját és irányító szervét képezhette a hadsereg újjászervezésének. A novemberi forradalom időszakában főleg a régi hadsereg soraiból próbált „megbízható", forradalmi megmozdulásokkal szembeállítható katonai egységeket létrehozni. E kísérletek ugyan végül is fiaskót szenvedtek, de aligha kétséges, hogy fékezték a forradalom lendületét és erősítették a szociáldemokrata vezetőséggel kialakult politikai szövetséget. E szövetség a forradalom csúcspontján, 1919 január első felében, a berlini fegyveres felkelés idején vált döntő jelentőségűvé. Erre az időre már számos „szabad csapat", különítményes osztag jött létre a Legfelső Hadvezetéstől kapott támogatás eredményeként, a szociáldemokrata vezetők helyeslése, sőt — Gustav Noske révén — irányítása mellett. A berlini fegyveres felkelést már ezek a csapatok verték le, s ezzel nagymértékben hozzájárultak a forradalom felfelé ívelésének végleges megtöréséhez.® Bármilyen támogatást is jelentettek azonban e külső tényezők — az államapparátus és a hadseregvezetés fennmaradása — a szociáldemokrácia számára hatalmi szempontból, 1918 novemberében és decemberében erőtlenségük miatt még a forradalmi megmozdulások elnyomását sem vállalhatták — legfeljebb némi korlátozásukat —, a munkáetömogek politikai megnyerésére pedig kifejezetten alkalmatlanok voltak. A szociáldemokrácia munkásmozgalmon belüli erőfölényét kivívó és biztosító tényezők közül mindenekelőtt a párt- és szakszervezeti apparátus különleges szerepére szeretnénk utalni. A háború kitörésekor több mint 2% millió tagja volt a német szakszervezeteknek, a Szociáldemokrata Párt taglétszáma pedig túlhaladta az egy milliót. Hatalmas számról volt tehát szó, mégha figyelembe is vesszük, hogy a szociáldemokraták egyben szakszervezeti tagok is voltak. A szervezettséget, a többé-kevésbé egységes cselekvést és a propagandisztikus tájékoztatást a funkcionáriusok hálózata biztosította. Számukat azonban nehéz megállapítani, mivel a kérdésre vonatkozó irodalom a funkcionáriusok fogalmát hol tágabban, hol szűkebben értelmezte, s így a rájuk vonatkozó adatok nagyon eltérőek. De ha még a legóvatosabb becslést is vesszük alapul, akkor is mintegy 10 000 szakszervezeti és pártfunkcio-6 A korszakra vonatkozó hadtörténelmi munkák közül főleg а következőket használtuk fel: Günter Paulus: Zusammenbruch und Wiederaufstieg des deutsehen Militarismus 1918/1919. Berlin. 1962 (Dies.); Heinz Oeckel: Die revolutionäre Volkswehr 1918/19. Berlin. 1968; Harold J. Gordon: Die Reichswehr und die Weimarer Republik 1919 -1926. Frankfurt am Main. 1959; Emst Schüddekopf: Heer und Republik. Quellen zur Politik der Reichswehrführung 1918 — 1933. Hannover und Frankfurt/Main. 1955. 7 Vö. többek között: Ossip К. Flechtheim : Die KPD in der Weimarer Republik. Frankfurt am Main. 1969. 81, Ernst Drahn: Sozialdemokratie. Handwörterbuch der Staatswissenschaften, VII. köt. 533; Sigmund Neumann: Die deutschen Parteien. Wesen und Wandel nach dem Kriege. Berlin. 1932. 30. Douglas A. Chalmers: The Social Democratic Party of Germany from Working-Class Movement to Modern Political Party. New Haven and London. 1964. 11 —12 stb.