Századok – 1975

Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV

A NÉMET MUNKÁSMOZGALMON BELÜLI ERŐVISZONYOK 625 kodó irányzatainak újjászerveződése számára is. Olyan ellenforradalmi erők számára tehát, amelyek a polgári demokráciát is elvetvén, az országban állandósíthatják a politikai rendszer erőszakos, diktatórikus felszámolásának, illetve átalakításának a veszélyét. Nemzetközi viszonylatban pedig a proletárforradalom németországi kudarca nem csupán a világforradalom kilátásait tehette illuzórikussá — megakadályozván a bolsevizmus tovaterjedését nyugat felé —, hanem a győztes kapitalista országokkal szembeni revanstörekvések megerősödésének, egy új háború előkészítésének a lehetőségét is magával hozhatta. A német munkásmozgalmon belüli, pontosabban tehát a szociáldemokrata, a független szociáldemokrata és a proletárforradalmi — mindenekelőtt spartakista — irányzatok közötti erőviszonyok alakulásának tehát nemzetközi szempontból is igen nagy volt a jelentősége. Ezeket az erőviszonyokat teljes pontossággal természetesen nem lehet kimutatni. Meggyőződésünk szerint azonban magától értetődik és külön bizonyításra nem szorul az az álláspont, amely szerint a forradalom 1918 november elején nem győzhetett volna, ha a szociáldemokrácia háború előtti befolyása töretlen marad, ha nem kerül sor 1917-ben pártszakadásra és a forradalmi balszárny megerősödésére, végül a polgári irányzatok elszigetelődésére. Mégis vannak történészek, akik szerint az 1918-as novemberi forradalomban a tömegek tulajdonképpen önmaguk ellen lázadtak fel, hiszen azt a kormányt söpörték el, amely az 1912-ben megválasztott Reichstagot képviselte.4 Nemcsak azt hagyja figyelmen kívül ez az álláspont, hogy Max von Baden kormánya közel sem felelt meg az 1912-ben kialakult parlamenti erőviszonyoknak — nem is szólva a szavazatok számában tükröződő erőviszonyokról —, hanem a tömeghangulat gyökeres megváltozását is. Igaz, az értelmetlen és óriási szenvedéseket okozó háború miatti tömegfelháborodás méreteit számszerűen kimutatni képtelenség lenne, de az is igaz, hogy e tömegfelháborodás nélkül a forradalom is képtelenség lett volna. Az elkeseredettség természetesen — bármilyen méretű is — önmagában még nem szül forradalmat, csupán akkor, ha meghatározott politikai tartalmat és irányt kap. De éppen az a körülmény, hogy a tömegek a háborút kirobbantó társadalmi és politikai erők ellen fordultak, mutatja, hogy — legalábbis átmenetileg — kikerültek nemcsak a konzervatív, a nemzeti liberális, de a forradalmi átalakulást ugyancsak elvető többi polgári irányzat befolyása alól is, s még a szociáldemokrácia vezérkarának forradalomellenes álláspontja sem volt képes érvényre jutni. Tehát nem csupán arról volt szó, hogy a tömegek nem akartak a régi módon élni, hanem arról is, hogy e tömegeknek a — forradalmi propaganda irányát követve — többé kevésbé kialakult elképzelésük volt az új élet politikai alapfeltételeiről. Mindezek ellenére az 1918 őszén, illetve 1919 elején lezajló események minden kétséget kizáróan azt bizonyítják, hogy a jobboldali szociáldemokraták a novemberi forradalom időszakában is meg tudták tartani vagy legalábbis vissza tudták szerezni a Független Szociáldemokrata Párttal, illetve az egyelőre még önálló pártot nem képező spartakista csoporttal szembeni fölényüket. A munkástömegek túlnyomó része tehát nem volt képes a szociáldemokratizmus szervezeti, politikai és ideológiai befolyása alól kiszabadulni. 4 Így foglal állást Walter Tormin is, de tulajdonkeppen majdnem minden nyugatnémet történész idesorolható, mivel túlnyomó részük azt a nézetet vallja, hogy a demokratikus szabadságjogokat már 1918 október elején megkapta felülről a német nép, a forradalom tehát céltalan volt.