Századok – 1975

Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV

624 TOKODY GYULA funkcionáriusok. Jellemző példaként említenénk meg, hogy a Népmegbízottak Tanácsának tagjai — a szociáldemokrata Friedrich Ebért, Otto Landsberg, Philipp Scheidemann, illetve a független szociáldemokrata Hugo Haase, Emil Barth és Wilhelm Dittmann — régóta, többnyire már a 90-es évektől résztvettek a mozgalomban, magas funkciókat töltöttek be már a háború előtt, és Barth kivételével mindnyájan Reichstag-képviselők voltak. Eredeti foglalkozásukat tekintve közülük — Haase és Landsberg — ügyvéd, tehát értelmiségi volt, a többi négy pedig munkás. De talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a forradalom által vezető hatalomhoz jutottak többsége hasonló politikai múlttal rendelkezett és hasonló szociális réteget képviselt. Legalábbis erre enged következtetni a hat héttel később megtartott első birodalmi tanácskongresszus szociális összetétele. A 488 küldött közül 462-ről maradtak fenn ilyen vonatkozású adatok, s ezek szerint 71 értelmiségi, főleg vezető pártfunkcionárius, 195 párt- és szakszervezeti titkár, szerkesztő, képviselő — köztük 164 a szociáldemokrata Reichstag- és Landtag-frakciókból került ki —, továbbá 179 munkás és alkalmazott, 13 tiszt és csupán 4 paraszti birtokos vett részt a kongresszuson.3 A forradalom eredményeként tehát 1918 november első felében a kapitalista Európa legprogresszívebb kormánya és politikai hatalma jött létre, amelyet ebben a tekintetben csak Közép-Európa néhány kialakulóban levő országa — így Ausztria és Csehszlovákia mellett hazánk — közelített meg. Igaz, kezdettől fogva figyelmeztető jel volt, hogy lényegében érintetlen maradt a császári korszak államapparátusa, de a munkásosztály vezető szerepe, a forradalom lendülete, a tanácsok gyorsan szélesedő befolyása reálissá tette a szocialista irányú társadalmi és politikai átalakulásba vetett reményeket. Annál is inkább, mert e reményeket a nemzetközi események is táplálták. Egyfelől az oroszországi proletárforradalom világraszóló sikerei, másfelől három egykor hatalmas birodalom, Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Törökország látványos összeomlása, amely Közép-Európában forradalmi átalakulással fonódott össze, végül pedig a győztes antant hatalmak munkásmozgalmainak egyre erőteljesebb fellendülése. Ilyen körülmények között a német polgári társadalom fennmaradása belpolitikai szempontból 1918 novemberében és decemberében elsősorban a munkásmozgalmon belüli erőviszonyok alakulásának volt a függvénye. Hiszen a polgári pártok átmenetileg teljesen megbénultak, s megfelelő körülmények és idő kellett ahhoz, hogy soraikat rendezzék. A proletárforradalom győzelmére elvileg tehát volt lehetőség. Felesleges lenne hosszabban bizonygatni, hogy milyen hatalmas jelentősége lett volna nemcsak Közép-Európa, hanem Szovjetoroszország, sőt ezen túlmenően a világforradalom aspektusából nézve is a német proletariátus győzelmének. Lenin többször rámutatott a németországi forradalom jelentőségére, s alig lehet kétséges, hogy annak sikerét a nemzetközi erőviszonyok gyökeres átrendeződése követte volna, mindenekelőtt a kialakulóban levő kelet- közép-európai államok politikai rendszerére gyakorolva döntő befolyást. Ennek megfelelően a forradalmi tendenciák alulmaradásának is messzemenő következményekkel kellett járnia. Ez nemcsak a polgári demokratikus és szükségszerűen proletárforradalom-ellenes irányzat győzelmét jelenthette, hanem megteremthette a feltételeket az egykori császári Németország urala Vö.: -Tormin: I. m. 95. 1. 3. jegyzet.