Századok – 1975
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-kereskedelem erdélyi útvonala I. Lajos és Zsigmond korában 3/I
A ]EVANTE-KEREÍ>KELJEI.EM EEDÉLYI ÚTVONALA б A Levante-keieskedelem magyarországi áthaladásának — Meltzlt megelőző s nála jóval felkészültebb — első hazai cáfolója, Csánki Dezső azonban már kiküszöbölte a forrásadat korábbi értelmezésének megtartása és a régebbi felfogás egészének elvetése közti logikai ellentmondást, amikor az 1382. évi oklevelet — amely időközben Fejérnél is megjelent10 — az eddigi interpretációt említetlen hagyva, merőben új összefüggésbe állította, s egy 1369-ben Brassó javára kiadott oklevéllel hozta kapcsolatba. „Lajos ... — írta — 1369-ben elrendelte, hogy a kereskedők, németek, lengyelek és mások (kivéve a magyar kereskedőket, s különösen Kassát) ne mehessenek túl Brassó városon, Moldva és Oláhország felé, hanem e városban adják el áruikat. 1382-ben ugyanezt ismét megparancsolja a magyarországi kereskedőknek, csakhogy ekkor nem Brassó, hanem Szeben a meghatározott végpont. Űgy látszik, hogy e miatt Szebennek a magyarországi városokkal régi viszálya volt, s ennek elintézését Lajos az erdélyi püspökre bízta ugyan, de elvileg maga dönté el azt, a fent leírt módon. Ez alkalommal Kassa sincs a szabály alól kivéve."11 Mint látjuk, Csánki az eddigivel ellentétes — a szó szoros értelmében diametrálisan ellentétes — értelmet tulajdonított az 1382. évi oklevélnek: amit eddig Moldvából és Havasalföldről Erdély és Magyarország felé tartó kereskedelemnek fogtak fel, ő most Magyarország és Erdély felől Moldva és Havasalföld felé irányuló forgalomnak tekintette. A 180 fokos fordulatért — bár ehhez, mint még szólunk róla, az oklevél szövegében volt bizonyos fogódzója — nem csekély áldozatot hozott: lemondott a szövegben szereplő „bors, sáfrány és egyéb fűszerek"-ről, a „mercatores advenae"-t, „mercatores extranei"-t pedig „magyarországi kereskedők"-nek fordította. Az oklevélnek (amely nemsokára Zimmermann-nál is kiadásra került)12 ezt az új értelmezését azután — amint általában is a korábbi felfogás ellenlábasát: a „dalmát teóriát" — Fekete Nagy Antal hajtotta a végletekig. Átvette Csánkitól az új, visszájára fordított irányt, — de nem mondott le az ínycsiklandó fűszerekről sem; sőt az utóbbiakat éppen ebben az irányban: Erdély bői Havasalföld felé szállíttatta, — méghozzá nem másokkal, mint — a „mercatores advenae"-ben föllelni vélt — kedvelt dalmatáival. ,,. . . nemcsak a szeben i és brassói kereskedők jártak el a tengerpartra a keleti és olasz árukért, hanem — hangzott a szerző merész következtetése — a keleti árukkal, borssal, sáfránnyal és más fűszerekkel, maguk a dalmát kereskedők is eljártak a szász városokba, sőt a Havasalföldre és azontúl is elvitték árucikkeiket, és olyan nagy tömegben jelenhettek meg, hogy már veszélyeztették Szeben kereskedelmét. Ennek meggátlására a szebeniek privilégiumot eszközöltek ki a királytól, amely szerint Szebenen túl idegen kereskedő nem vihetett fűszert, hanem tartozott azt Szebenben eladni."1 3 tartotta, hogy szász kereskedők is hoztak fűszert Havasalföldről és Moldvából Erdélybe; másutt viszont már azt sem tartotta kizártnak, hogy éppenséggel Németországból jött bors Nagyszebenbe meg Besztercére; végül pedig ott kötött ki, hogy a dalmát városok, jelesen Zára volt az erdélyi szászok fő fűszerbeszerzési forrása: i. m. 721, 732. 10 O. Fejér, Codex diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis, IX, б, Budae, 1834, 671-573. 11 Csánki D., Hazánk kereskedelmi viszonyai I. Lajos korában, Bp., 1880, 27. — A szerző itt Fejér, i. m. IX, 6, 671.-re hivatkozott. 12 Fr. Zimmermann—G. Wernei—Q. Müller, Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen, II, Hermannstadt, 1897, 655. 13 Fekete Nagy A., A magyar-dalmát kereskedelem, Bp., 1926, 62 — 63. — A szerző itt Zimmermann— Werner, i. m. II, 656.-re hivatkozott.
