Századok – 1975
Történeti irodalom - H. Haraszti Éva: Szerződésszegők (Ism. Arady Lajos) 447/II
TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 Az utolsó fejezet, amelyet egy rövid összefoglalás követ, tárgyalja a flottaegyezmény nemzetközi visszhangját, amelyből a francia felháborodásra vonatkozóan meg kell említenünk, hogy legkevesebb okuk nekik volt a tiltakozásra: joggal érveltek a brit politikusok azzal, hogy a másfél évtizedes merev, önző ós a megértés minden jelét nélkülöző francia politika elősegítette Hitler hatalomrajutását, s az 1934 májusi Barthoujegyzék indította el a német haderő eszkalációját. A tengeri erő kérdésében sem érte sérelem őket, hiszen a francia tengeralattjáró flotta az angolokét és németekét 86%-kal múlja felül, más kategóriákban az arány 100 : 50 ! Többen, főleg francia politikusok és történészek, azzal vádolták az angol kormányt, hogy e flottaegyezmény megkötésével véget vetett Németország elszigeteltségének, s nemcsak megerősítette Hitlert, de egyenesen bátorították egy agresszív külpolitika követésére, azt bizonyítva Mussolininak, hogy nem lehet bízni a nyugati demokráciákban.® Ezt a nézetet — helyesen — nem fogadja el a szerző, hiszen semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy Hitler már a kapituláció szélén volt, amikor a brit tárgyalókészség és a megegyezés megmentette helyzetét. A. J. P. Taylor szerint a brit eljárás részben igazolható, mint egy „ésszerű kísérlet" arra, hogy mentse, ami menthető, a leszerelési konferencia kudarca után, legalább a tengeren.' Az értékelést két angol történész megállapításával zárhatjuk. „Ha Hitler ígéretei olyan racionális államférfiú ajkáról hangzottak volna el, mint Stresemann, a flottaegyezmény győzelmet jelentett volna."8 „A megbékélés ésszerű kísérlet volt, még akkor is, ha nem az erre alkalmas emberen próbálták ki, és a diplomata szótárában a legnemesebb szó marad."9 Ebben van az angol külpolitika alapvető tévedése és bűne: felcserélték a 20-as és a 30-as években kívánatos és szükséges politikát: Ebért, Rathenau és Stresemann Németországát kezelték úgy, mint Hitlerét kellett volna. A mondanivalót ügyesen csoportosító, célratörően világos és közérthető stílusban megírt mű érdemeit néhány kritikai megjegyzés nem csökkentheti. A címet — „Szerződésszegők" — túl harsánynak érezzük. Nem szólva a nyilvánvalóan sajtóhibákról („németek" helyett „némettel" vagyunk, 16. 1.; Lloyd George nem 1919-től, hanem 1916-tól miniszterelnök, 17.1.) csupán egy-két pontatlanságot javíthatunk: a Népszövetségnek csak Tanácsa, s nem Biztonsági Tanácsa volt (13. 1.); a „squadron" repülőszázad s nem légiraj; egy 1934-es kijelentés nem cáfolható egy 1937-re vonatkozó becslés alapján. Lord Lothian nem egyszerűen egy korlátolt brit főrend vagy amatőr diplomata, amilyennek tűnik a könyvet olvasva: az első világháború és a béketárgyalások idején óriási befolyással rendelkező „szürke eminenciása" a brit politikai életnek, aki 1918 márciusában — Smuts után — folytatja brit részről a Monarchiával kötendő különbéke-tárgyalásokat, s nem őt, hanem elsősorban Czernint érheti a vád azok kudarcáért; 1919-ben Balfour nagyon találóan (és epésen) jegyzi meg: „Mióta Mr. Kerr a miniszterelnök ?" A sűrűn szereplő Liddell-Hart, a kiváló katonai szakíró és előadó nemcsak töretlen náci-ellenessóge és helyzetmegítólő képessége miatt érdemli meg, hogy hivatkozzunk rá: feltétlenül el kell mondanunk róla, hogy ő volt — De Gaulle-al együtt — a gépesített, s különösen a páncélos hadviselés elméetének megteremtője. A kis könyvet kitűnő korabeli képanyag és táblázatok egészítik ki, de a szövegközi karikatúrák mintha nem volnának eléggé szellemesek és találóak. A mindenképpen időszerű és időtálló kis könyvet nemcsak a szakember, hanem a történelem ós politika iránt érdeklődő átlagember is érdeklődéssel és haszonnal olvashatja. Arday Lajos 1. Történelmi Szemle, 1969/3-4, 231-282. Tanulmány és forrásközlés. 2. Az angol és magyar levéltári anyagokon és a diplomáciai dokumentumgyűjteményeken (D ocuments on British Foreign Policy, Documents on German Foreign Policy) kívül különösen értékesek a prágai külügyminisztériumi levéltár (AMZV) irataira és Hugh Dalton munkáspárti politikus, volt külügyminiszter-helyettes naplórészleteire való hivatkozások. 3. F. Gilbert: The End of the European Era 1890 to the Present. London. 1971. 251. 4. Ld. Haraszti Éva: „Békéltetők". 233—234. 5. „Békéltetők" 261. 6. F. Gilbert: i. m. 241-242. 7. A. J. P. Taylor: The Origins of the Second World War. Penguin Books, 1967. 118. 8. M. Gilbert: Boots of Appeasement, 150. Idézi Haraszti É. az ismertetett mű 192. oldalán. 9. A. J. P. Taylor: Munich Twenty Years after. Manchester Guardian Weekly, 1958. IX. 30. Idézi Haraszti É.: Békéltetők 231.
