Századok – 1975

Történeti irodalom - H. Haraszti Éva: Szerződésszegők (Ism. Arady Lajos) 447/II

448 TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 Ez utóbbival főként a politikai előzményeket ismertető s érthetően legterjedelmesebb első fejezet foglalkozik, bemutatva a békéltetés első fecskéinek, a munkáspárti Lord Allen-nek ós a konzervatív Lord Lothian-nak félhivatalos németországi misszióját, a brit felfegyverzést sürgető, náci-ellenes „kemény vonal" képviselői által (Sir W. Fisher, Sir M. Hankey és Sir R. Vansittart) összeállított, határozottan német-ellenes „White Paper"-t ós hatását, Hitler válaszát a kötelező katonai szolgálat visszaállításának formájában, Simon külügyminiszter és Eden berlini tárgyalásait, Eden-nek, a kormány különmegbizottjának moszkvai, varsói és prágai megbeszéléseit, s a nagy reményeket ébresztő, de az ellentétes érdekek szirtjein hajótörést szenvedő „stresai front"-ot. S itt álljunk meg egy pillanatra. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után sokak számára világossá vált, hogy Németországban azújrafelfegyverzésésaháborús újjárendezós híveié a döntő szó. Ez a felismerés hozta közel 1933 és 1936 elején az angol és olasz álláspontokat, de az 1933. március 20-i római közös nyilatkozat nemcsak a stresai konferencia, hanem a revíziós igények jogosságát elismerő békéltető politika előfutárának is tekinthető. Kik voltak e politika képviselői és milyen meggondolások késztették őket erre Î Elsősorban nem a liberálisok és munkáspártiak, a pacifisták és a lefegyverzés minden áron való hívei közül kerültek ki, hanem a brit uralkodó körök ultra-konzervatív, a birodalmi szemlélet bűvkörében élő (Lord Lothian), francia-ellenes (Dawson, a Times befolyásos szerkesztője), németbarát ós szovjet-ellenes képviselőiből (az Astor-ok, akiknek vidéki házáról nevezték el később az egész csoportot Cliveden-klikknek), akik magukévá tették azt a véleményt, hogy Németországgal és a többi legyőzöttel igazságtalanul jártak el 1919-ben Párizsban, túlságosan szigorú ós feleslegesen megalázó feltételeket szabva, amelyeket ha megváltoztatnak, Németország, Európa leghatalmasabb nemzete, nemcsak megelégedett és békés hatalommá válik, de gátja lehet a kommunizmus továbbterjedésének is.3 Ide tartozik Conwell-Evans, a königsbergi egyetem volt előadója, Lord Lothian és Lloyd George barátja és tolmácsa, T. Jones, a kormány közgazdasági tanácsadója, sőt átmenetileg maga Lloyd George is, és Lord Londonderry, 1931 — 35 között repülésügyi miniszter, aki ugyan 1935 elején még a légierő kiépítésével és bevetésével akarta megtörni Hitler uralmát, de amikor a kormány ettől pénzügyi okok miatt visszariadt, már csak egy lehetőséget látott: teljes barátságot kötni a németekkel és befolyásukat a szélsőségesek visszaszorítására felhasználni.4 A második fejezet tárgyalja a német és az angol flotta helyzetét és stratégiáját, s helyesen, a hangsúlyt a tengeralattjárók kérdésének vizsgálatára teszi, hiszen a flottaegyezmény ezen a téren lehetőséget biztosított Németországnak az egyenlőség elérésére. Rövid áttekintést kapunk a két előző flottaegyezmónyről (1922: Washington, 1930: London), az egyre fenyegetőbbé váló japán hadihajóépítésről, amely szükségessé tette a távolkeleti brit támaszpontok kiépítését, s — az Admiralitás értékelése szerint — a németek által önként felajánlott 100:35 arány elfogadását a hadihajók építése terén. Ami a két hajóhad célját illeti, a brité a világbirodalom védelme és összetartása, Anglia ellátásának és védelmének biztosítása; — a németé: partvédelem ós a Balti tenger „német tóvá" változtatása, a hadifontosságú nyersanyagok, elsősorban a vasérc szállításának biztosítása. A következő rész foglalkozik a flottaegyezmény előkészítésével és megkötésével. Élén mottóul és magyarázatul Smuts Lothianhoz intézett levelének egy részlete áll: „Meg kell akadályoznunk a japán —német kombinációt, amely végzetes lehet; ezt csak akkor kerülhetjük el, ha Németországot többé nem kezeljük úgy, mint Európa páriáját." Ezt követi a Védelmi Követelmények Albizottsága tanulmányának megállapítása a kormány számára: az ország és a birodalom biztonsága megköveteli, hogy Nagy-Britannia ne kerüljön szembe egyidejűleg Japánnal és Németországgal, s bármely más országgal, amely a kettő közötti útvonalon fekszik. így a német küldöttség a dilettáns ós sértően agresszív Ribbentrop vezetésével a lehető legtöbbet érte el: az egyezmény az első rést ütötte a Párizs környéki békék acélfalán, és jelentős mértékben megerősítette Hitler nemzetközi helyzetét. A számukra legfontosabb fegyvernemnél, amelynek bevetésével — akkor úgy látszott — sikerrel szállhatnak szembe a brit flottával, egyenlőséget értek el; ami pedig a többi hajótípust illeti, ők maguk tudták a legjobban, hogy az angol flotta 35%-ánál többet semmiképpen sem tudnak építeni, a Szárazföldi hadsereg és a légierő fejlesztésének elsőbbsége miatt. Az egyezmény megkötése Hitler kedvenc eszméje volt, amelyet első lépésnek tekintett az angol—német szövetség megkötése felé vezető úton. (Június 18-át, az egyezmény aláírásának napját élete legboldogabb napjának nevezte.) Ezt hangsúlyozta Lloyd George-nak is a következő évben, amikor a flottaegyezményt bizonyítékul hozta fel arra, hogy ő mindenkor elismerte az angol birodalom életbevágóan fontos érdekeit, s azt követelte, cserében Anglia is ismerje el Németország érdekeit, különös tekintettel a kontinensen betöltött helyzetére.5