Századok – 1975
Közlemények - Irmscher; Johannes: A hellén polisz-ideológia és a bizánciak 373/II
384 JOHANNES IRMSCHEB, mindenkori konkrét osztályviszonyoknak. Persze feltehető lenne, hogy a zelóták vezetői, akiknek nyilván megvolt a maguk szociálpolitikai programja, amely tetteiket irányította, ideológiai pozíciójuk meszilárdítására a „klasszikusan szigorú hagyomány nyelvéből, szenvedélyéből és illózióiból" (Marx) merítettek. Hogy azonban ezt nem tették, bizonyítja a tudós történetírónak, Nikephoros Gregorasnak tanúságtétele, aki nyomatékosan hangsúlyozza a zelóta köztársaság eredetiségét és élesen elkülöníti az ismert államformáktól: Nem volt ez sem arisztokrácia, amilyet Lykurgos alapított Spártában, sem az athéni Kleisthenes-féle demokrácia, de nem vethető össze Zeleukos államával az alsóitáliai Lokrisban, vagy Charondaséval a sziciliai Katanéban sem, és még kevésbé a későbbi vegyes alkotmányokkal Cipruson és a régi Rómában ós egyéb helyeken; sokkal inkább az ochlokrácia különleges formájáról van itt szó, ahogy éppen a véletlen hozta magával. Hogy az arisztokrata Gregoras a zelótákról, akik azt a társadalmi rendet fenyegették, amelynek ő haszonélvezője volt, tartózkodóan nyilatkozott, az csak természetes, de éppen ebből a distaneiából következik, hogy bizonyára tiltakozott volna, ha a zelóták akciójuk érdekében a klasszikus görögségre hivatkoztak volna. Hogy a kései bizánci irodalomra annyira jellemző újraéledt atticizmus és polihisztori tudományosság jegyében figyelem fordult, ismét a klasszikus Görögország politikai öröksége felé is, tanúsítja Gregorason kívül a nála egy nemzedékkel korábbi filológus, Thomas Magistros is, aki Theodulos és Thekaras néven is ismeretes (1270—1325 körül). Isokratesi gondolatokat átvéve és saját jelenének állapotain szigorú kritikát gyakorolva tárgyalta az uralkodó kötelességeit és írt az államról egy második beszédet Bár ez a traktátus hangsúlyozza az uralkodó függőségót az állampolgárok tömegétől, a hagyományos monarchikus világképet mégis kritika nélkül elfogadja; a korszak osztályharcait ily intelemmel igyekszik kiegyezésre késztetni: „Ha az egész államot előkelők ós plebs szerint tagoljuk is, mégsem tartjuk rendjén valónak, ha gonoszság vagy féktelenség harapódzik el a két fél között; sokkal helyénvalóbb lenne, ha mindkét fél egyformán, illendő jóakarattal közelednék egymáshoz." Ilyen értelemben a szerző kizárólag az egyén erkölcsi tulajdonságainak fejlesztését tűzi ki célul: az egyén beágyazódása az egyetemes monarchiába viszont magától értetődőnek tűnik számára. Figyelemre méltó, hogy a rabszolgaságot természetellenesnek tekinti, hiszen a természet kezdettől fogva mindenkit szabad emberként hív létre, senkinek sem juttat kiváltságokat, hanem mindnyájan azonos fajtájú teremtményei vagyunk. Még fontosabb a mi szempontunkból, hogy kiemeli a VII. század óta periférikus kisvárossá süllyedt Athén jelentőségét egész Görögország, sőt az egész emberiség számára. E gondolat konkrét kifejtése persze némi csalódást kelt, mert nem felel meg annak a várakozásnak, amit hozzáfűzhetünk; az V. század politikai vívmányait ugyanis egy szóval sem említi, csupán az athéniek erkölcsösségéről, istenfélelmóről, igazságosságáról stb. szól. Ha a végén az olvasókat kalokagathiára inti, tévedés lenne ebben hajlandóságot látni a pogány antikvitás felé való forduláshoz, hiszen a szerzetesi rendhez tartozó szerző kevéssel előbb kijelenti, hogy szegény és gazdag gyerekeknek egyaránt mindenek előtt a szentiratokat kell megismerniük, minden más csak ezután következhet. Vitathatatlan azonban, hogy a fokozott visszaeszmélés az antik irodalom akárcsak formai oldalára is, lényeges lépést jelent annak a nagy progresszív átalakulásnak az előkészítéséhez, amely nem csekély mértékben a „Bizánc elestekor megmentett" (Engels) kéziratoknak köszönhető. De a kései Bizánc nemcsak előkészítette a reneszánszt, hanem maga is aktív részese volt. A bizánci társadalom alsó rétegéből származó tudós és tanító, miniszter és tudományszervező Michael Psellos már a XI. században (1018 —1079 vagy 1097) újra felfedezte Platónt — nem a politikust, hanem a filozófust és kutatót — és rajta keresztül visszaszerezte az antik gondolkodás vívmányait: a racionalizmust, a tények megállapítását, az okok kutatását, minden tekintélyre vagy analógiára támaszkodó vak hit elvetését. Ezen irányzatnak csúcspontján azonban Georgios Gemistos Plethon (XIV. század
