Századok – 1975

Közlemények - Irmscher; Johannes: A hellén polisz-ideológia és a bizánciak 373/II

A HELLÉN POLISZ-IDEOLÓGIA ÉS A BIZÁNCIAK 383 III. Polgári oldalról szemére vetették a szovjet bizantinológueoknak, hogy ellensúlyozni igyekezvén a bizánci történelem tendenciózus idealizálását, az osztályharcot, népi mozgalmakat és felkeléseket tolták előtérbe. Valójában pedig a szovjet bizánckutatók egyik legnagyobb érdeme, hogy a Kommunista Kiáltvány tételét — „minden eddigi társadalom története az osztályharcok története" — szakterületükön komolyan vették, és a történelem kutatásakor munkáikban nemcsak a filológiai forráskutatást hasznosították és a történelmet nemcsak jogi szemszögből dolgozták fel, hanem mindenekelőtt a társadalmigazdasági mozgatóerőket keresték, és így a jelenségek elmélyültebb megismeréséhez jutottak. A mi szempontunkból felmerül a kérdés, hogy a haladás erői a bizánci feudalizmus korának osztályellentétei közepette felhasználták-e helyezetük megszilárdítására a polisz-ideológia progresszív tartalmát, vagy pedig ez számukra éppúgy idegen maradt, mint a proto bizánci korszak démoszi deológusai számára. Bizonyos, hogy már a Komnenosok korában a kereskedelem és a kézművesipar fejlődése folytán a városok jelentősége ismét megnőtt és a birodalom szorongatott helyzete sok esetben a kommunális autonómia megerősítéséhez vezetett. Egészben véve azonban a bizánci városok nem tudták megváltoztatni a politikai rendszert. Míg nyugaton a feudális városi urakkal folytatott harcban kialakultak az önkormányzatú kommunák, a keleti birodalom városaiban a feudális urak megtartották hatalmukat és elég erősek voltak ahhoz, hogy a demokratikus mozgalmakat elfojtsák. Mégis a polisz elnevezés a Castrum helyett ismét tért hódított és a városi, különösen a fővárosi nóptömegekben nem hiányzott a törekvés, hogy a korai bizánci cirkuszi pártok jogait ismét érvényre juttassák, így például a császárválasztásban; de a visszaemlékezés a korai bizánci állapotokra semmiképpen sem tudatosította bennük a klasszikus polisz emlékét. Az áru- és pénzviszonyok fejlődése a bizánci falvakban a parasztság szociális differenciálódását hozta létre, a városokban pedig a kézművesek elszegényedésére vezetett és a nép tömegfelkeléseit vonta maga után, amelyekre az jellemző, hogy a parasztság és a plebs közösen kelt fel. A XIV. század negyvenes éveiben csaknem egész Thrakia és Makedonia lázadozott. A mozgalom az 1342—1349 közötti években érte el csúcspontját a tessaloniki felkelésben, amelynek élén a zelóták radikális csoportosulása állt. E felkelést a polgári történetírás a demokratikus szellem következményének minősítette, míg a marxista történetírás a valóságos középkori demokratikus forradalom típusát vélte benne felismerni. Az első esetben elvonatkoztattak a felkelési mozgalmak osztálytartalmától, a másodikban pedig hamis aktualizálással anakronisztikus tételt állítottak fel. Ez a bírálat természetesen a legcsekélyebb mértékben sem szándékozik kétségbe vonni a néptömegeknek mint döntő erőnek a szerepét ebben az antifeudális felkelésben. Minket azonban ezúttal a felkelők ideológiája érdekel elsődlegesen. E tekintetben állítólagos demokratikus tradíciókra szoktak utalni, amelyek Bizáncban az autokrácia és a despotizmus mellett egészen a Birodalom bukásáig léteztek, — úgy vélve, hogy e hagyomány az antik városállamokra, sőt még messzebb, a törzsi alkotmányra vezethető vissza. Az előzőekben már volt alkalmunk arra, hogy egy ilyenfajta állítólagos „tradicionalizmust" a filológiai forrásvizsgálatok alapján kétségbe vonjunk. Ezzel kapcsolatban szeretnénk itt azt a történetírói követelményt hangsúlyozni, miszerint „nem szabad egyes tényezőket kiragadni, hanem a tárgyalt kérdésre vonatkozó tényeket összességükben kell szemlélni" (Lenin). Ezen alaptételből kiindulva meg kell állapítanunk, hogy a korai bizánci démoszok egészen más szociális és gazdasági adottságokból nőttek ki, mint a középbizánei kornak az eparchos kényuralma ós ellenőrzése alatt álló kézműves szövetkezései, vagy az ismét lényegesen másfajta történelmi helyzettől meghatározott zelótamozgalom. A bizánci történelem osztályharcai nem valamely vélt demokratizmus meg nem szűnő hatóerejének tulajdonítandók, hanem a