Századok – 1975

Közlemények - Irmscher; Johannes: A hellén polisz-ideológia és a bizánciak 373/II

374 JOHANNES IBMSCHER dalom felvirágzására —, hiszen az e korban keletkezett művek jó része Keletróma uralkodó osztályának műveltségi tartalmát és a bizánci tudósok egész munkaapparátusát tükrözi. Mig a klasszikus Athén szofisztikáját méltán foghatták fel a polisz nagy nevelőmozgalmának, addig a római császárkor második vagy új szofisztikája, amely a IV. században érte el utolsó fénykorát elődjéhez való csatlakozásra törekedvén, messzemenően átvette ugyan annak nyelvét és formáit, de a szabad polgárok széles tömegeinek politikaitársadalmi aktivitásához az abszolutisztikus uralom már csak igen korlátolt teret nyújtott. Az ékesszólásnak főleg a külső eleganciára ügyelő mesterei azonban könnyen beletörődtek hatókörük ilyen korlátozásába, amint ezt az a polémia is tanúsítja, amelynek Themistios volt kitéve, mert Konstantinápolyban a praefectus urbis kommunális hivatalának vezetője volt. Az általa szépnek, nagynak nevezett főváros szolgálatában betöltött rangja, melyet császári kegynek köszönhetett, és Platon iránti lelkesedése, amely az athéni filozófus műveinek beható ismeretére épült, semmiképpen sem hozták közelebb ezt a szofistát a klasszikus polisz-felfogáshoz. Allamideálját Platon öregkori művéből, ,,A törvények"-bői vezette le, amely a jó tirannust „jó emlékező tehetségű, gyors felfogású, bátor és nagylelkű" ifjúkónt jellemzi. Themistios azonosítja a zsarnokot a királlyal, illetve — az adott történelmi helyzetben — a császárral, akitől megköveteli, hogy „ifjú, értelmes, bátor, nagylelkű, gyors felfogású" legyen. A művelt szofista ismeri természetesen az ideális állam rendiségének a lélek hármasságából való platóni levezetését és olvasmányaiból számos, a klasszikus polisztól elválaszthatatlan személyről és epizódról van tudomása; a klasszikus kor társadalmi miliője és politikai arculata azonban számára, aki tudatosan szolgálta a későantik monarchiát, rejtve maradt. Szinte ugyanezt mondhatjuk Libaniosról, az igazi szofistáról, aki — bár többször kiállt szorongatott polgártársai mellett és nyíltan bírálta a közigazgatás hibáit— sohasem töltött be politikai tisztséget. Kiválóan ismerte a klasszikusokat és szónoklataival bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy Athén nagy múltjának nimbusza megmaradt, holott a város virágkora, formálisan még fennálló autonómiája és szabad alkotmánya ellenére már régen elmúlt, és nem véletlen, hogy Libanios ottani első működési helyének hozzá intézett hívását visszautasította. De a dicső múlt alakjai számára és a hozzá hasonlók számára csupán irodalmi művek tárgyai, szónoklatok és értekezések témái voltak, az a történelmi környezet azonban, amelyben éltek, neki idegen maradt, és semmi sem állt távolabb tőle annál a gondolatnál, hogy e nagy múlt eszméit saját kora, saját jelene javára életre keltse. Ha mégis visszanyúlt e korba, akkor egyenesen a polisz-ideálok ellen foglalt állást, mint például a XXV. beszédében, amelyben — valószínűleg a cinikusok valamilyen vitairatával kapcsolatban — azt bizonygatja, hogy minden ember rabszolga. „Hadd válaszoljunk minden athéninek és minden demokratának — mondja a 60/61. fejezetben —, akik abban a meggyőződésben ringatják magukat, hogy ők mintegy a szabadság csúcsán élnek. Én azt mondom erre: Ti, akik demokratikus viszonyok között éltek, lármáztok ugyan a népgyűléseken, sokat kiabáltok és azt hiszitek, hogy ezzel saját érdekeiteket szolgáljátok; közben azonban mindnyájan helyeslitek azt, ami jónak tűnik a szónokoknak, akiket a herold által szólítottatok fel arra, hogy szavuk hatalmának ós ókesszólásuknak alávessétek magatokat. Mert — úgy vélem — ezek az emberek, mihelyt a szónoki emelvényre léptek, úgy vezetnek benneteket sima szavaikkal, mint a csordabeli marhát. Az első határozatot érvénytelenítitek egy másodikkal, az egyik döntést egy másikkal, és ha harmadik szónok lép fel, aki még hatásosabb orátor, akkor az nem hagyja el addig az emelvényt, míg mindkét előző megállapodást nem hatálytalanítja és egy harmadikat érvényre nem juttat. Nem az az ügy győz tehát, ami hasznos, hanem az, amit nagyobb svádával adnak elő és így a démosz annál inkább elfogadja." Ne hallgassuk el azonban, hogy egy úgynevezett progymnasma-ban, kezdőknek szánt szónoki gyakorlatban, „A tirannusok ellen" címen a demokrácia valódi dícsőítése