Századok – 1975

Tanulmányok - Pintér István: Az antifasiszta munkásegység problémái Magyarországon az 1933–36-ös években 337/II

340 PINTÉR ISTVÄN Első lépések a kommunisták-szociáldemokraták antifasiszta együttműködése terén Hitler hatalomra kerülése után az SzMI egységfront-felhívása, majd erre a Komintern pozitív válasza elkerülhetetlenné tette, hogy az MSzDP is valamilyen formában állást foglaljon. A pártvezetőség az SzMI felhívását közölve és a Ki válaszából a számukra elfogadhatatlannak talált részeket ismertetve arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kommunisták egységfront-törekvése nem más, mint manőver. Ennek bizonyítására egymás után tette közzé azon szociáldemokrata pártok és pártvezetők nyilatkozatait, amelyek és akik a kommunistákkal mindenfajta egység lehetőségét elutasították. E kérdésben az SzMI különböző — zürichi, párizsi, brüsszeli — tanácskozásai anyagából is általában az elutasító álláspontokat emelte ki. Az MSzDP vezetőségének hivatalos véleményét a párttagságnak szóló — Mónus Illés főtitkár által aláírt körlevél rögzítette. Ebben a pártvezetőség a fentiek szellemében az egységfront ellen foglalt állást. Hangoztatta, az egységfront célja: a szociáldemokrata párt bomlasztása, a hatóságok számára pedig jogcím lenne a pártszervezetek elleni eljárásra és az MSzDP feloszlatására. „Nálunk az egységfrontról még beszélni sem lehet, mert ezzel elismerjük a bolseviki párt létjogosultságát — írja Mónus. Nincs kikkel egységfrontot alkotni, mert nem ismerjük őket és ebben a formában minden ellenkező viszonyok mellett sem lehetne végrehajtani."3 Az MSzDP vezetői úgy vélték, hogy határozott fellépésük és fenyegetéseik, egységfrontellenes progagandájuk alkalmas eszköz lesz az ,, egységfrontmanőver" csírájában való elfojtására. Rövidesen kiderült, hogy tévedtek. A nemzetközi munkásmozgalomhoz hasonlóan a magyar szervezett dolgozók körében is az egységfront ügye nem várt támogatásra talált. Nem véletlen, hogy 1933 tavaszától alig van az MSzDP-nek olyan párt vezetőségi, vagy pártválasztmányi ülése, amelyen e kérdés valamilyen formában napirendre ne került volna. Az a körülmény, hogy maga a januári kongresszus s az ezen fellépő ellenzék, egyik legfontosabb feladatának a kommunistákhoz fűződő kapcsolatok tisztázását, a pártvezetőségnek a kommunisták ellen hozott drasztikus intézkedései megváltoztatását és a nyilt, látványos összeütközések helyett az ügyettműködésnek valamilyen mindkét fél számára elfogadható kialakítását szorgalmazta4 és ezért a kongresszus után is síkraszállt, ugyancsak kedvezően hatott a szervezett dolgozók egy részének egységfrontos magatartására. Sőt a pártvezetőségen belüli ellentétek felszínre kerülésekor a vezetőség egyes tagjai — Buchinger, Kéthly, Ries stb. — bár az egységfrontot ők is elutasították, Magyarországon kivihetetlennek tartották, de a kommunistákhoz fűződő peyeri-megoldásának felü 1 vizsgálását szorgalmazták.5 A változtatást a párt egész helyzete is indokolta. A szakszervezeti tagok számának csökkenése, a párt anyagi helyzete, a pártvezetőség politikája elleni növekvő tömegelégedetlenség, amely az ellenzék népszerűségének fokozódásában is megnyilvánult, a pártban és szakszervezetben meglevő frakciók — Weisshaus, Demény, kivált vasasok — hirtelen megerősödése, aktivitásuk növekedése, s főként pedig vidéken, mint új jelenség, különböző fasiszta csoportok fellé-3 Dokumentumok a magyar forradalmi munkásmozgalom történetéből 1929—1935 (Összeállította: Borsányi György, Friss Istvánná. Kossuth. 1964.) 217 — 218. 4 A kongresszus — rendőrség részéről felvett — gyorsírói jegyzőkönyvét lásd: PI Arch. Вт VIII. res. 1933-4-2118. 5 PI Arch. 651. f. 1933 — 4 — 8806, Népszava, 1933. máj. 13.