Századok – 1975

Történeti irodalom - Köves Rózsa–Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond életútja (Ism. Kávássy Sándor) 1140/V–VI

TÖRTÉNETI IBODJLLOM 1141 doskodást és más demokratikus jogokat követelt a nem magyarok számára, de ekkor még nem jutott el odáig, hogy az elszakadásra irányuló törekvések jogosságát is elismerje" (85. 1.). Mint a továbbiakban kiderül, az őszirózsás forradalom idején túljutott ezen. Az 1918. december 1-i, majd az 1919. január 27-i minisztertanácson már érett formában fogalmazta meg új álláspontját: „Ha a nem magyar ajkúak nem akarnak velünk egy államban élni, kísérletet sem szabad tenni kényszereszközök alkalmazására." A pártvezetőség tagjaival pedig így vitatkozik: „Az eddigi alappal szemben meg kellene próbálni úgy rendezni a dolgokat, hogy ez a kormány azon a Magyarországon kormányozzon, amely az etnográfiai egység határain belül fog kialakulni. Erre az alapra kell helyeznedni, mert ez a konzekvenciája a háború elvesztésének" (104. 1.). Kiemelkedő fejezetekben tárgyalják a szerzők a Kunfi pályájának csúcsát jelentő, 1918. október 31-től 1919. augusztus l-ig terjedő életszakaszt. Ismeretes, hogy Kunfi okkor népjóléti miniszter, közoktatásügyi miniszter, majd népbiztos volt. 1919. március 21-én Károlyi miniszterelnökké akarta kinevezni és minden bizonnyal az is lesz, ha az események alakulásának a Tanácsköztársaság kikiáltása új irányt nem ad. Nem kétséges, a szerzők minden lényeges kérdést számba vesznek, részletesen taglalják magatartásának pozitív és negatív vonásait, a kommünnel való azonosulását és attól való elfordulását. Elismeréssel emelik ki, hogy azon kevesek közé tartozott, akik világosan ismerték fel, hogy а nagybirtok kárpótlás nélküli kisajátítása a parasztság óriási többségének szövetségét, míg a föld köztulajdonba vétele a parasztság szembefordítását jelenti, s egyike volt azoknak, akik sürgették, hogy a falunak, a parasztságnak is adni kell, ha meg akarják nyerni. Mégis, erényei ellenére, számos ponton épp ezeket a fejezeteket éreztük legvázlatosabbnak. Ügy tűnik, az egykorú iratanyag, a szakminiszteri és népbiztosi utasítások elemzése alapján gazdagabb és többetmondóbb fejezetekre futhatta volna. Az életrajzot az 1919 augusztusától az 1929. november 18-án elkövetett öngyilkosságig terjedő, bécsi emigrációban töltött évtized eseményeinek összefoglalása zárja. Részletes képet kapunk Kunfinak az Osztrák Szociáldemokrata Párt körében, az Arbeiter-Zeitung szerkesztőségében, valamint а Világosság-csoport keretében kifejtett tevékenységéről, a fehérterror ós az ellenforradalmi rendszer ellen folytatott harcáról. A pályakép végén Kunfi munkásságának egészét lemérő értékelés áll. A szerzők itt nyomatékkal mutatnak rá, hogy Kunfi a szocialista mozgalmon belül а centrizmus képviselője volt, ós egyéniségének, felfogásának is ez felelt meg legjobban. „A munkásmozgalom következetesen forradalmi szárnyával — írják — esetenként együttműködött, de sohasem csatlakozott hozzá, sőt többször szembefordult vele." Végső összegezésben a történetnek Kunfi „ellentmondásos, nem pedig egyértelműen a jövő felé mutató alakja". A kötet második felében Kunfi írásaiból kapunk válogatást. Az itt olvasható darabok kétségkívül meggyőzően dokumentálják hősünk kiváló, nem mindennapi kvalitásait, nagyszerű, magasan az értelmiségi átlag fölé emelkedő szellemi képességeit, kitűnő írói vénáját, problémaérzékenységét, polemizáló készségét, nem utolsósorban már a kortársak által is nagyra értékelt és magasztalt szónoki tehetségét. „Kunfi az égbe viszi hallgatóit" — írta róla Krúdy Gyula. Megannyi kiváló tulajdonsága ellenére írásai mégis azt mutatják, hogy szerzőjük inkább politikus, mint ideológus alkat. Igaz viszont, hogy — személyes kvalitásait tekintve — a legkiválóbbak fajtájából való volt. Véleményünk szerint elsősorban politikus volta ad magyarázatot arra is, hogy mi az oka annak a szerzőket is élénken foglalkoztató ténynek, hogy szellemi hagyatékában igazán jelentős, nagyformátumú alkotás nem maradt, holott a korabeli Magyarország szocialista gondolkodó számára egyenesen kínálta a megoldandó feladatokat. Elegendő, ha — miként azt az szerzők is teszik — a nemzeti, vagy az agrárkérdésre utalunk. Nem kétséges, hogy Kunfi esetében arról is joggal beszélhetünk, mint azt a szerzők is helyesen állapítják meg, hogy Kunfi szétforgácsolta energiáját, vagyis ebben az értelemben elpazarolta tehetségét, mégis úgy véljük, hogy ehhez, épp írásainak tanúsága szerint, а fentiekben kifejtetteken kívül egyet-mást még hozzá lehet tenni. így pl. azt, hogy nem volt igazán fejlett történelmi érzéke. Világosan tanúskodhat erről a múlt ismeretéről, illetve annak szükségtelenségéről vallott, a szerzők által is idézett elmarasztaló ítélete (129. 1.). Valószínűleg történelmi érzékének hiányaival áll összefüggésben, hogy valóságérzéko sem működött mindig a legkifogástalanabbul. Elegendő ennek bizonyítására azt a néhány során idéznünk, amit egy 1910-ben, vagy 1911-ben kelt cikkében olvashatunk: ,, . . . A magyar feudalizmus (sic ! — K. S.) legnagyobb erőtartaléka а parasztság, a szervezetlen, félrevezetett, rabláncra fűzött parasztság, amelynek óriási tömege mint valami politische Reservearmee nehezedik rá minden demokratikus törekvésre . . ." (258. 1.) 1910 —11-ben, a szegényparasztság nagy mozgalmai után ezt írni csaknem politikai vakság, mely a korabeli magyar társadalmi valóság teljes félreértésére utal. De hozhatnánk