Századok – 1975

Történeti irodalom - Fügedi Erik: Uram; királyom (Ism. Barta Gábor) 1138/V–VI

TÖRTÉNETI IBODJLLOM 1139 Visszatérve a munka tartalmi kérdéseihez: mint minden színvonalas mű, az „Uram, királyom" is gondolkodásra késztet. Egyes pontokon szívesen tovább vinnénk a vizsgálatot — másutt polemizálnánk néhány érdekes, de kiérleletlennek érzett véleménnyel. A kötet jelenlegi tartalmából is kitűnik, hogy az uralkodó osztály korántsem passzív módon volt „élősdi", hanem éppen — a feudális kizsákmányolás fenntartása érdekében — nagyon is sokrétű munkát végzett. A közigazgatás, igazságszolgáltatás, pénzügyigazgatás, külügyek, hadvezetés és más állami funkciók mellett a magánbirtok kezeléséhez, kormányzásához, a politikai iskola-számba menő családi kapcsolat-fenntartáshoz és teremtéshez, birtokperek bonyolításához és hasonlókhoz is értenie kellett. Kár, hogy pl. a király esetében a szakrális funkciók, a koronázás, az udvartartás pompája mögött csak nagyon halványan látszik az uralkodói tevékenység. A főurakkal kapcsolatban valamivel több szó esik az uralkodó osztályhoz tartozással járó feladatokról, bár ezúttal is csak másodsorban. Úgy hiszem, mind a király, mind a hatalmasok hétköznapjai megérdemeltek volna egy-egy fejezetet. Második észrevételem: Fügedi mintha eltúlozná a bárói politika szerepét a királyválasztás szokássá válásában (41. skk. 1.). Zsigmond, Mária, Albert, I. Ulászló, V. László és I. Mátyás egyaránt élő fiúörökös nélkül halt meg: nem volt ez önmagában elég a választás elvének győzelméhez Î A magyar korona hajdani, Európában egyedülálló szellemi fölértékelésében, szakrális ereklyévé válásában (63, 65. skk. 1.) az Árpád-ház kihalásának nagyobb jelentőséget tulajdonítanék, mint a szerző teszi. A „szent királyok" motívum csak krisztianizált változata az ősi uralkodóház mitikus erejébe vetett hitnek. (Vö. a 38. l.-ot !) Kihalásakor ezt az erőt próbálja átmenteni az idegen vérből fakadt utódok számára a „szent korona" mítosza, melyhez a valóság-tartalmat a középkori magyar állam évszázadokon át élvezett viszonylagos stabilitása szolgáltatta. A középbirtokos nemesség kategóriájának a királyi oklevélformulák várnagyaival való, a „Mobilitás" könyvből is ismert azonosítása (142. 1.) ezúttal sem tudott teljesen meggyőzni. Parancslevelekről lévén ugyanis szó, élnem kell a gyanúperrel: a prelátusoknak, báróknak és előkelőknek, mint a politikai hatalom részeseinek szólt a királyi utasítás; ellenben az ispán és a várnagy mint közigazgatási tisztviselő, mint végrehajtó közeg kerültek a mandátum címzésébe, tehát megnevezésük nem társadalmi rétegekre vonatkozik. A könyv befejező motívuma a Mohácsi csatáról szóló rövid „Utószó". „... a Mátyás halála utáni arisztokrata politika teljes csődöt mondott. A csőd minden embertelen következményét a magyar népnek kellett viselni. Az arisztokrata számára nem volt más megoldás, mint . . ., lóra szállni és nyitott szemmel belerohanni a halálba. . ." (216. 1.). Ritka erejű, szuggesztív kép — de korábban maga Fügedi is elismeri, hogy nem ismer elfogadható „diagnózist" a katasztrófa okairól (208. 1.). Bármilyen meggyőző is a „Mohács előtt" fejezet (207 skk. 1.) leírása a főúri hatalomátvételről és annak következményeiről, a záró mondatok ítéletét nem támasztja alá. Egyrészt, mert maga a szerző is bevallja, nem érti, miért veszett ki a felelősség-érzet a Jagelló-kor hatalmasaiból, másrészt, mert a Mátyásról elmondottakból világos, hogy a szétbomlás a központosítási kísérlet módszereiből eredő törvényszerű következmény. Vagyis: a középkori Magyarország tragédiája nem magyarázható egyszerűen az arisztokrata kormányzat felelőtlenségével: a politika csődje a mélyben ható erők tükröződése csupán. Ezekről viszont még valóban nem készült megbízható diagnózis. E főbb problémák mellett néhány kisebb észrevételt tennék még. A vajda és a bánok hatáskörének leírásakor (17. 1.) kellemetlen belemagyarázásra adhat okot, hogy a szerző nem említi: e tisztség viselőit a király tetszése szerint leválthatta. Beatrix özvegy királyné talán nem tűnik annyira naivnak, ha tudjuk, hogy a hamis házasság komédiájának betetőzéseképpen II. Ulászló alkalomadtán a nászéjszakát is megtartotta ál-feleségével. (Vö. Fraknói Vilmos, Bakócz Tamás, Budapest 1888, 44. 1.) A nyugati és hazai hűbériség összevetéséből (23. és 44. 1.) erősen hiányzik a később (144. skk. 1.) kifejtett familiaritás megemlítése. Végül legyen szabad megvallanom, úgy találom, hogy a szerző túlbecsülj 1514-nek a magyar történelemre gyakorolt hatását (214, 217.1.). A recenzens kötelességei közé tartozik, hogy még a jónak tartott könyvek hibáit is szóvá tegye. Nos, e feladatnak teszek eleget, mikor fölhívom a figyelmet néhány zavaró tévedésre. A legkomolyabb ezek közül az a bizonytalanság, amellyel a szerző az egyházról szóló, ismétlem, egyébként kitűnő részletben a magyar püspökségeket kezeli. Következetesen 12-re teszi számukat, holott (a horvát-dalmát területet ós Boszniát leszámítva) pontosan 13 püspökség volt. A 103. l.-on levő térképen csak 11 egyházmegye szerepel, kimaradt a szerémi és a zágrábi, a 119. l.-on levő táblázaton 12, — innen a nyitrai hiányzik. Ráadásul a 113. l.-on nándorfehérvári püspökségről is olvashatunk, amiről viszont (a kö-