Századok – 1975

Történeti irodalom - Garcia José: Spanyolország a XX. században (Ism. Jemnitz János) 1134/V–VI

TÖRTÉNETI IBODJLLOM 1135 lépett: a keresztényi pártokkal, amelyek oldalán egyelőre inkább mégcsak a történések margóján jelentkeztek a fasiszta pártok, amelyek az 1920—30-as években még egyik helyütt sem szereztek maguknak átütő tömegbefolyást. A párhuzamokat folytathatnánk nemcsak a szerkezeti hasonlóságok felsorolásával, és a példákat nem csupán csak a jobboldalról választhatnánk. Hiszen jellegzetes hasonlóság, hogy a mi „második reformnemzedékünkhöz" hasonlóan Spanyolországban is színre lépett az „1898-as nemzedék", hogy az értelmiségnek furcsa módon változó, de súlyánál sokszor nagyobb befolyása volt a spanyol politikai eseményekre. Spanyolországban is tulajdonképpen az 1890-es évek kezdő lépései után a századforduló után erősödött meg a szocialista munkásmozgalom. A spanyol fejlődés egyik eltérő sajátossága volt, hogy itt már a XIX, sz-ban kialakult egy befolyásos anarchista, anarcho-szindikalista irányzat is — amely a XX. sz. Spanyolországban jelentős szerepet játszott. Eltérő volt az is, hogy noha a forradalmi erjedés még az első világháború idején kezdődött, a háború után több válsággal terhes év után a politikai mérleg nyelve nem balra, hanem jobbra ingott ki, s a szocialista párt nem 1918— 1919-ben került az ország kormányrúdjához. A felsorolt fő összefüggések, folyamatok Garciánál természetesen gazdagon dokumentálva rajzolódnak ki az olvasó előtt. Ehelyütt külön is kiemelnénk néhány olyan mozzanatot, részletkérdést, ahol Garcia a szintetizáló munkában is kitűnő miniatűr megoldásokat nyújt. Itt említenénk, hogy mindjárt a könyv elején jól megvilágítja az anarcho-szindikalista irányzat egészét, belső megosztottságát (a politikai, elméleti irányzatát és a terrorista irányzatét), érzékelteti tömegbefolyását (20 — 21). Ugyanígy emlékezetes és érdekes megoldás, ahogy sorra veszi a köztársasági, illetve polgári liberális politikusokat Canovastól Zorillan át Pi y Margallig és Castelarig, megrajzolva egyéni arcélüket, de egymáshoz is hasonlítva őket (14—17). Végeredményben ezt teszi a szocialista Iglesiasszal is, akit viszont nemzetközi porondon helyez el, amikor Bebellel és Guesde-del veti össze (18—19). De nemcsak a baloldal vezetőiről nyújt valóban egyéni képet — ezt teszi a századforduló legbefolyásosabb, s érdekesebb konzervatív politikusával, Maurával is, akinél kiemeli, hogy felülről megvalósított reformokkal akarta tudatosan megelőzni az anynyira félt forradalmat. Garcia a maga szintézisében — a tömörítés kényszerű keretei között is — kitűnően érzékeltet egy másik feszítő ellentmondást. A spanyolországi történeti összefoglalókban indokoltan szoktak utalni a klérus rendkívül nagy szerepére, befolyására. Garcia azonban ennek kijelölésével nem elégszik meg, s utal arra, hogy ez tradicionálisan is milyen ellenállásba ütközött, milyen mélyre nyúltak ós milyen erősek az antiklerikális eszmeáramlatok, ami egyaránt támaszkodhat a liberális polgárságra, a köztársasági pártokra és a szocialista, illetve anarchista mozgalomra. Ez az antiklerikalizmus azután olyan elemi erejű tömegmegmozdulásokban is jelentkezett, mint az 1909-es „tragikus"-hét idején, amikor a felkelés napjaiban a bizonytalan összetételű tömeg templomokat, kolostorokat gvújtott fel. Ugyancsak összetett, s a modern spanyol történelem során ismétlődően jelentkező probléma volt a köztársasági blokk kialakításának kérdése. A szövetség csakis a polgári köztársasági pártok és a szocialisták, majd az erősbödő anarcho-szindikalisták szövetsége révén jöhetett létre. (A szövetség természetesen sokféle formát ölthetett, a hallgatólagos, illetve alkalmasinti együttműködéstől a szorosabb szövetségig). A blokk kialakulásának sokféle akadálya volt, hiszen eleve két osztály erőinek egyesítéséről volt szó, s ahogy a liberális burzsoázia fenntartással viseltetett a szervezett munkásmozgalom erői iránt, az anarchisták táborában is hosszú ideig a legélesebben visszautasítottak mindenfajta együttműködést, miként ezt tette a múlt század végén az Iglesias vezette szocialista párt is. A későbbi politikai fejlődés — s ezt Garcia jól érzékelteti — a lehetséges partnerekre egyszerűen rákényszerítette, hogy fenntartásaikat legyűrve időnként megtegyék a közeledés fél és egész lépéseit. így az említett 1909-es „tragikus hetet" követő konzervatív, jobboldali térnyerés és terror kikényszerítette a szocialisták és köztársaságiak közeledését, majd az első világháború idején, 1917-re a szövetség elmélyült, tényleges köztársasági blokká szilárdult (a belső nézeteltérések persze maradéktalanul nem tűntek el), s ezekre a hagyományokra, illetve tényleges erővonulatokra támaszkodva alakulhatott ki Primo de Rivera katonai diktatúrájával szemben az 1920-as évekre az új köztársasági front, majd alakulhatott meg 1931-ben a II. köztársaság, majd egy újabb jobboldali visszaesés, „a két fekete esztendő" reakciós korszaka és újabb mnnkásellenes jobboldali terrorhullámával szemben modern szellemi fegyverzettel a Népfront, amely 1936 februárjában nemcsak Spanyolország, hanem egész Európa sorsa szempontjából oly vitális fontosságú győzelmet aratott. Garcia munkájának egyik nagy értéke, hogy miközben remekül szintetizál, mégis elkerüli a nagy veszélyt, ami hasonló típusú munkáknál fellép: a leegyszerűsítésekét. így