Századok – 1974
Közlemények - Pritz Pál: A kieli találkozó 646/III
A KIÉLI TALÁLKOZÓ 677 leti igények valóraváltásához a német támogatás elengedhetetlen. A bledi egyezménynek ezért sem lehetett több, csupán ideiglenes jellege. Egyébként maga Ribbentrop sem gondolta komolyan, hogy a magyarok lemondtak a revízióról, mert a mondat végén már indulatosan vágja oda: ,,. . . aki nem vesz részt valamiben, az nem is kaphat belőle semmit." A magyar külügyminiszter válaszát Weizsäcker nem tartja részletes feljegyzésre érdemesnek, minthogy „Kánya ellenérvei kevéssé voltak meggyőzőek, egészen belefolytak a 2. pontba, tudniillik, hogy mi lenne Magyarország magatartása egy német—cseh konfliktus esetén."72 Ezután ismét a német külügyminiszter vette át a szót. „Ribbentrop úr azt a kérdést tette fel a magyaroknak, milyen magatartást tanúsítanának abban az esetben, ha a Führer megvalósítja elhatározását és egy ujabb cseh provokációt fegyveres erővel válaszol meg."73 Míg az előző kérdésnél Kányának kellett megszólalnia, addig most épp oly szükségszerű, hogy Ribbentrop legyen a kezdeményező. A német szándék nyílt elmondása helyett a problémának kérdésként való exponálása, azonkívül a „cseh provokáció" mint indítóok formulájával való operáció jól érzékelteti a mibenlétében pontosan nem is látott7 4 Bled hatását. A magyar reagálást az irat a következőképpen tartalmazza: „A magyarok válaszából kitűnt kétféle gátlásuk: biztosak akarnak lenni a jugoszláv semlegességben, ha Magyarország észak vagy esetleg kelet felé menetel, azonkívül a felfegyverkezéshez csak most kezdtek hozzá, és még 1—2 év felfejlődési időre lenne szükségük."7 5 Az imént is Ribbentrop a magyaroknak, tehát Imrédynek és Kányának tette fel a kérdést. A válasz is a magyarok, tehát Imrédy és Kánya válasza. A csehszlovák kérdés megtárgyalásánál kapcsolódhatott be Imrédy a beszélgetésbe, hogy míg korábban hallgatásával, úgy most kormányfői szavával adjon nyomatékot külügyminisztere érvelésének. (A Bledről szóló vitában azért is kívülállónak kellett mutatkoznia, hogy hallgatásával erősítse külügyminisztere — bagatellizáló — taktikáját.) A biztos jugoszláv semlegességre való igény — mint már korábban is láttuk — nem a pillanat kényszere szülte (magyar visszahúzódást indokló) érv, hiszen hosszú múltra tekint vissza. Inkább arra gondolhatunk, hogy Weizsäcker államtitkár itt talán nem volt teljesen precíz. Hiszen Kánya a jugoszláv magatartást illetően nem csupán bizonyosságot, de abszolút, 100%-os biztonságot akart elérni. Mint ahogy azt az alig egy hónappal korábbi római tárgyalások során Mussolininek és Cianonak kifejtette.76 " WILHELMSTRASSE 134. sz. " Uo. " Ádám Magda helyesen állapítja meg, hogy Magyarország kisantanttal szembeni politikájának megvolt a maga funkciója a német — magyar kapcsolatok alakulásában, a németországi tárgyalásokra való felkészülésben is (258., 262. 1.). Mégis Kiel és Bled kacsolatát tárgyalva így ír: „Tisztában voltak azzal (ti. a németek — P. P.), hogy a bledi egyezmény hátsó gondolata a magyar politikusok részéről az, hogy nyitott kaput biztosítson számukra a nyugati hatalmak felé, ezenkívül, hegy a német —magyar tárgyalásokhoz Magyarország pozícióit erősítse. Ezért helyezkedett szembe Hitler avval az eseménnyel, mely végeredményben a kisantanttal kapcsolatos politikájának megvalósítását segítette elő" (262. 1.). Szerény véleményünk Szerint Bled semmiképpen sem segítette elő Hitler kisantanttal kapcsolatos politikáját. Éppen a szerző megállapításainak fényében válik e kijelentés igazolhatatlansága kétségtelenné. Az idézett szövegrész előtt Ádám Magda arról ír, „Hitlerék nagy elégedetlensége azzal magyarázható, hogy a magyar kormány tárgyalt és két kérdésben — ha felemás módon is — megegyezett Csehszlovákiával, melynek megsemmisítését ők a közeljövőre tervezték". Nem sokkal alább ugyané gondolat nyer ismételt megfogalmazást: „Napirenden már nem a kisantant megbontása, hanem egyik tagállamának megsemmisítése állt" (262.1.). Kimondatlanul is itt maga a szerző szögezi le, hogy Hitlernek a kisantanttal kapcsolatos taktikája meuváltozott. Hiszen ő tűzte korábban napirendre a megbontást, mint ahogy most egyik tagállamának megsemmisítését. És épp e változás miatt sem „végeredményben" sem semmiképp sem segítette, hanem ellenkezőleg: Bled keresztezte Hitler terveit. Bled igazi jelentőségét éppen ebben kell látnunk. A szerző joggal állapítja meg, hogy „A bledi egyezmény jelentőségét általában messzemenően túlértékelték mind a nyugati hatalmak, mind Németország" (260. 1.). De e túlzások kiigazítására törekedve Blednek a németek érdekével ellentétes jellegét csorbítja. Még ha nem változott volna meg Hitler felfogása, akkor sem esett volna Bled egybe a német érdekekkel, Ádám Magda csak ennyit mond: „Mint ismeretes egy évvel korábban, 1937 júniusában, a Budapesten tartózkodó Neurath, az akkori birodalmi külügyminiszter, lényegében jóváhagyta a magyar kormány elképzelését, hogy a kisantant megbontása érdekében — ha más útja nincs — Csehszlovákiával is tárgyaljon" (262.1.). De azt nem teszi hozzá, hogy a Csehszlovákiával való megegyezéshez Neurath akkor sem adta „jóváhagyását". Idézzük csak Kányát: „Valahányszor a megnemtámadási szerző dés megkötéséről beszéltem (ti. a kisantant mindhárom államával és így Csehszlovákiával — P. P.), Neurath báró mindig azt mondta: Ich bitte, tun Sie das nicht" (azaz: „Kérem, ne tegyék ezt"). És ezt az idézetet éppen Ádám Magda munkájában lehet olvasni (157. 1.). Az effajta fejtegetések után ez az alig tartható megállapítás következik. „Az események már túlhaladtak Kánya tervein, és így a lényegében német —magyar elképzelések gyakorlati megvalósítása a visszájára fordult" (262.1.). A valóságban a magyar külügyminiszter ügyesen befolyásolta az objektív viszonyok adta lehetőségek határáig az eseményeket és éppen Ádám Magda szavaival mondhatjuk, hogy „a bledi egyezmény a magyar diplomácia győzelmét jelentette" (262. 1.). 75 WILHELMSTKASSE 134. sz. DIMK II. 268., 269., Ádám 251. 1.
