Századok – 1974

Krónika - Szimpózium a jugoszláv területek felszabadító mozgalmairól és felkeléseiről a XVI. századtól az első világháborúig (Belgrád 1974. március 4–6.). (Arató Endre) 572/II

KRÓNIKA 575 álláspntjáról tájékoztatott a macedón kérdésben. Először az 1875 —1878. évi balkáni krízis idején Svetozar Markovié és társai, az induló munkásmozgalom képviselői hangoztatták, hogy az ottomán birodalom megdöntésében minden népnek részt kell vennie, s e népek a közös forradalom győzelme után internacionalista elvek alapján megteremtik a balkáni népek föderációját. Később, a kilencvenes években a macedón kérdés kiéleződése időszakában egyaránt szembefordultak a szerb, a bolgár és a görög államnak a macedón kérdésbe beavatkozó politikájával és hódító törekvéseivel; azt vallották, hogy a megoldás a szocialista forradalom, amelyet a macedón népnek kell a többi balkáni nép segítségével kivívnia. A vitában különös érdeklődést váltott ki a XVIII. századvégi szerb nemzeti ideológiáról szóló előadás (vö. a Tanjug jelentését a szimpóziumról: Politika, 1974. márc. 6. 14. 1.). Vasilije Krestic, a belgrádi egyetem tanára utalt arra, hogy e kérdés feldolgozatlan a szerb történeti irodalomban és felvetette, hogy az ideológia-történeti vizsgálódásokba be kell vonni a szerb határőrvidéket is. Elismerve a szerb privilégiumok jelentőségét, ezek fontosságát azonban kevésbé tartotta hangsúlyozandónak. Ezzel szemben Rajkó Veselinovic a szerb pravoszláv egyház progresszívabb beállítását kérte számon, és kifogásolta Hadrovics Lászlónak a görögkeleti szerb egyházról kifejtett nézetét (A magyarországi szerb kérdés balkáni gyökerei Bp. 1942, Le peuple serbe et son église sous la domination turque. Paris. 1947), amelyet az előadó is magáévá tett. A referátumok további csoportja a délszláv, ill. balkáni népek XIX. sz. eleji nemzeti-felszabadító harcaival foglalkozott. Andrija Radenic, a belgrádi Történeti Intézet tudományos tanácsadója, némileg enyhíteni igyekezett azt a hiányt, amit a bevezetőben jeleztünk: hogy ti. a horvát, ill. szlovén mozgalmakról igen keveset hallottunk. Kérdésfelvetése — az osztály ós nemzeti mozzanatok összefonódása, egymáshoz való viszonya — a XIX. és XX. századi (1914-ig) délszláv felszabadító mozgalmak alapvető problémájára vonatkozott. Hangsúlyozta, hogy osztályszempontok nélkül nem lehet megvilágítani e mozgalmak jellegét. Rámutatott arra is, hogy a szociáldemokraták miért hagyták kezdetben figyelmen kívül a nemzeti kérdést. Ez a megállapítás némileg ellentmondásban látszott lenni Kiiment Dzsambazovski fejtegetésével. Novica Rakoíevió (Titograd) előadása: „Nemzeti politika és politikai gondolat Crna-Gorában az 1905—1914. évi alkotmányos korszak idején" mindenekelőtt Mon-I tenegró belpolitikai problémáit elemezte. Az alkotmány lehetővé tette a szélesebb tömegek bekapcsolódását a politikai életbe, és megjelent a Nikola fejedelem uralmával ^ szemben fellépő polgári demokratikus ellenzék is. A referátum nem hagyta figyelmen kívül Crna-Gora érdeklődését a délszláv népek nemzeti-felszabadító mozgalma iránt, és megvizsgálta a jugoszláv gondolat különböző formáit (polgári ellenzék, radikális diákság felfogása), az első montenegrói országgyűlés programját a délszláv nemzetifelszabadító harc ügyében, valamint az uralkodó köröknek azt a törekvését, hogy a szerb, ill. délszláv egység élére Montenegró álljon. Nikola ezt azzal igyekezett alátámasztani, hogy az ő dinasztiája régebbi a szerb Karadjordjevié és Obrenovié királyi házaknál. Az előadó elemezte Montenegró politikáját az albán kérdésben, valamint a jugoszláv muzulmánok és katolikusok iránti magatartását. Todor Simovski, a szkopjei Macedón Történettudományi Intézet munkatársa, referátumában bemutatta, hogy a Balkán-háborúk ós a különböző erőszakos intézkedések miképpen változtatták meg a Görögországhoz tartozó Macedonia nemzetiségi összetételét a délszláv lakosság kárára. A mindezek nyomán bekövetkező nagyarányú pusztítás (a háborúk idején 160 falut tettek a földdel egyenlővé), a migráció, az internálás, kegyetlenkedések alakították ki az új nemzetiségi viszonyokat, s a görög elem előretörését. Emil Plana (Priátina) azokkal a számottevő albán felkelésekkel foglalkozott, amelyek az 1902-ben bevezetett török reformintézkedésekkel szembeni tiltakozásképpen robbantak ki. A nagyhatalmaknak a status quo fenntartására irányuló politikájával, valamint az albán bégek érdekeivel megegyező reformok ellen 1902 —1903-ban folytak ezek a törökellenes albán fegyveres harcok, amelyeket azonban a török hadsereg 1903 május végéig elfojtott. E referátumok után kibontakozó nagy vita során Vera Pétrie, a belgrádi egyetem jogtörténész professzora egy ide kevésbé kapcsolódó, de a szimpózium egészét érintő általános hiányt tett szóvá: a referensek sok mindennel foglalkoztak: beszéltek a szerb egyházról, privilégiumokról, de nem került napirendre az 1804 —1813-as nagy fontosságú első, valamint az ezt követő második szerb felkelés (1815). Többen annak a véleményüknek adtak kifejezést, hogy ezeknek a szerb felkeléseknek a történetét a marxista történetírás számos dokumentumkötetben, jubileumi kiadványban — de nem tudományosan szintézisben — már feldolgozta.