Századok – 1974
Krónika - Szimpózium a jugoszláv területek felszabadító mozgalmairól és felkeléseiről a XVI. századtól az első világháborúig (Belgrád 1974. március 4–6.). (Arató Endre) 572/II
674 KRÓNIKA rodalom jugoszláv területein tevékenykedő hajdúkkal foglalkozott, és bírálta azt a történetfelfogást, — s ez volt a jellemző a polgári historiográfiára —, amely a népi énekek romantikus eszmevilága alapján tekintett a hajdú problematikára. A beszámoló számos érdekes metodikai kérdést is érintett. Olga Zirojevió, a belgrádi Történeti Intézet munkatársa, a XVI. századi paraszti szökések, a falvak tömeges elhagyásának jelenségét elemezte, mint olyan momentumot, ami a leigázott ráják elégedetlenségére mutat. Előadásában nem hagyta figyelmen kívül az oszmán feudális rendszer jellegzetes vonásait, amelyek súlyosan érintették a keresztény parasztságot. Mindezzel összefüggött az okok elemzése, valamint a szökés típusainak, formáinak megkülönböztetése (állandó, átmeneti stb.). A legnagyobb vitát Hrabák beszámolója váltotta ki. E polémiában többi között felmerült a hajdú elnevezés eredete is. A szerb történetírásban meghonosodott magyar eredeztetéssel szemben Alexander Matkovski, a szkopjei Macedón Történettudományi Intézet főmunkatársa, az arab átvétel mellett érvelt. Felfogását a török dokumentumokban található megjelölés filológiai elemzésével támasztotta alá. A vitában Avdo Suceska) a sarajevoi egyetem jogtörténész professzora) rávilágított a török feudális rendszer és termelés számos teoretikus problémájára. A hajdúk legális és illegális küzdelme is szóba került (Nada Klaic). E vita után olyan referátumok következtek, amelyek egyetemes történeti összefüggéseket, ill. kapcsolatokat tártak fel. Az egyetlen kivételt e sorok írójának előadása képezte, amely a XVIII. századvégi szerb nemzeti ideológia sajátosságait vette számba, és így inkább az N. Petrovic által felvetett kérdésekhez kapcsolódott. A szerző azt a pontot igyekezett kitapintani, amikor a szerb nemzeti ideológia polgári vonásokat vesz fel. Megkülönböztette az egyházi privüégiumokra épülő eszmerendszert, amely ugyancsak megtöltődött polgári tartalommal, és a tipikusan modern etnikai koncepcióra és vallási türelemre épülő ideológiát. Ez utóbbi már megalapozta a szerb, ill. szélesebb délszláv integrációt. Ennek az eszmerendszernek — s itt az előadó vázlatosan kitekintett a XIX. sz. első felére is — Obradovié, Karadzic és GaraSanin volt az első megfogalmazója. Nikéa Stipiíevic, a belgrádi egyetem tanára, eddig ismeretlen olasz levéltári anyag alapján mutatta be Marco Antonio Canini erőfeszítéseit az 1862. évi dunai konföderációs terv előkészítésében. A tárgyalások során Magyarországon, Erdélyben, Horvátországon, Szerbián, Románián kívül Dalmácia problémája is napirendre került. Stipiöevié kutatásai szerint Canini Kossuth megbízottja is volt, akit Kossuth Mihály szerb fejedelemhez küldött, s a többi között érdeklődött nála, hogy egyetért-e az 1859-es megállapodással, amelyben már körvonalazódott a konföderációs terv, és afféle védelmi szövetség koncepciója. Mihály azonban nem fogadta Caninit, mert a fejedelem Andrássy Gyulával állott kapcsolatban. Az olasz küldött négyszer találkozott Garasaninnal, s ekkor is inkább védelmi szövetségről, s nem konföderációról tárgyaltak. A kelet-európai népek között kiépülő kapcsolatok szálai Bakuninhoz is elvezettek. A történettudományban eddig elhanyagolt fontos összefüggésre hívta fel a figyelmet Hasan Kaleëi (Pristina), amikor a XIX. sz. második fele albán felszabadító mozgalmaiban kibontakozó, s a balkáni népek összefogására irányuló progresszív gondolatokat elemezte. Kalesi az albán irodalom (Naim Fraserij) és publicisztika (Sami Fraserij, Ali Jusuf beg Albanija, Dervis Hime) kiemelkedő alakjainak együttműködési eszméit, javaslatait mutatta be. Nagy jelentősége volt ebből a szempontból Jasar Erabar politikus, publicista Belgrádban 1901 — 1902-ben kiadott lapjának, amely harcolt a szerb—albán együttműködésért. E törekvések jelentőségét különösen aláhúzza, hogy a török, az olasz és az osztrák-magyar politika a XIX. sz. második felében és a XX. sz. elején egyaránt e népek egymásra úszítását tartotta feladatának. Ljüjana Aleksic-Pejkovié, a belgrádi Történeti Intézet tudományos tanácsadója, diplomáciatörténeti referátumában Olaszország magatartását vázolta az 1876. évi szerb—török háború idején. Olaszország 1875-ben a Bosznia-hercegovinai felkelés lokalizálására, e terület autonómiája ellen foglalt állást, Törökország integritásának fenntartására törekedett. A háború idején azonban Szerbia érdekében interveniált a nagyhatalmaknál. Az országban nem hivatalos bizottság alakult Szerbiának olasz önkéntesekkel való támogatására. Az előadó az olasz külpolitikát mindenkor szoros összefüggésben szemlélte a belső viszonyokkal. Orde Ivanovski, a Macedón Történettudományi Intézet főmunkatársa, a macedón munkásmozgalom és nemzeti mozgalom viszonyát vizsgálta. Ezen az igen elmaradt, török uralom alatt sínylődő területen azonban a szocialista munkásmozgalom rendkívül gyenge volt. E témakörben mozgott, s több konkrétumot hozott Kiiment Dzsambazovski, a belgrádi Történeti Intézet munkatársának referátuma, amely a szerb szociáldemokraták
