Századok – 1974

Krónika - Szimpózium a jugoszláv területek felszabadító mozgalmairól és felkeléseiről a XVI. századtól az első világháborúig (Belgrád 1974. március 4–6.). (Arató Endre) 572/II

KRÓNIKA 573 Vladimir StojanSevié, a belgrádi Történeti Intézet tudományos tanácsadója, a nemzeti felszabadító harc okai közül a gazdasági kizsákmányolást vizsgálta a XIX. sz. első felének Törökországában. II. Mohamed és Abdul Medzsid reformjai nem hozták meg a török birodalom reorganizációját, a keresztény ráják helyzete egyre rosszabbodott, és a török birodalmat a XIX. sz. első felében permanens válság bomlasztotta. Б folyamat legfőbb állomásai voltak a janicsári „rend" eltörlése 1826-ban, az 1828—29-i orosz —török, vesztes háborút követő esztendők, amelyeket megnehezített a cári Oroszországnak fizetett jóvátétel. Súlyosbodott a keresztény lakosság helyzete a gülhanei hattiseriffel (1839), a török típusú haszonbérleti rendszer kialakulásával. Mindez magával hozta a sorozatos felkeléseket; nem javult a helyzet a negyvenes években és az ötvenes évek elején sem. Rajkó Veselinovié, a Szerb Tudományos Akadémia Levéltárának igazgatója, ideológiatörténeti előadásában korábbi időszakkal, а XVI—XVII. századdal foglalkozott, s ismertette a szerb államiság gondolatának elterjedését az ekkor kibontakozó felszabadító mozgalmakban. Megvilágította, hogy az ipeki pátriárkátus miképpen őrizte meg a szerb államiság tradicióit, mit hozott a reformáció és az ellenreformáció a jugoszláv egységtudatban. Foglalkozott a többi között a keresztény szolidaritás eszméjével a török elleni háborúban (1683 —1699), majd A. Camojevic pátriárkának a szerb államiság megteremtésére irányuló tevékenységével. Manol Pandevski, a szkopjei Macedón Történettudományi Intézet főmunkatársa, ismét a XIX. századdal, s annak is a hatvanas és hetvenes esztendeivel foglalkozott, j Bemutatta azt az intenzív és eddig fel nem tárt együttműködést, amely a szerbek és a macedonok között kialakult. Már az 1862. évi belgrádi szerb — török összeütközés I idején a macedonok a szerb oldalon állottak. Az 1876. évi szerb — török háborúban pedig több mint ezer macedón önkéntes vett részt, s parancsnokuk orosz tiszt volt. Egy évvel később, az 1877 — 1878. évi orosz—török háborúban is küzdöttek macedón önkéntes csapatok. Pandevski előadása új adatokkal egészítette ki az 1875 —1878 közötti mozgalmas esztendők harcainak történetét; ezekbe a küzdelmekbe valamennyi déli szláv nép bekapcsolódott és együtt küzdött a porta ellen a cári Oroszország támogatásával, vagy annak hadserege oldalán. A vitában Nikola Petrovic, a belgrádi Történeti Intézet tudományos tanácsadója, kifogásolta, hogy Stojaníevié nem mutatta be a szerb tömegek harcát a demokratikus átalakulásért. Nada Klaic, a zágrábi egyetem professzora pedig figyelmeztetett arra, • hogy nemcsak gazdasági kizsákmányolás vezetett el a parasztmozgalmakhoz, hanem szükség volt olyan katonai vezetőkre, akik a mozgalom élére álltak. Polémia kerekedett a szerb pravoszláv egyház szerepéről is. Nikola Petrovic, nem tagadva a görögkeleti egyház jelentős szerepét a szerb történelemben, — amelynek egyébként, mint mondotta, hiányzik marxista interpretálása —, hiányolta a kritikai hangvételt, a differenciált osztályelemzést. A marxista számára az egyház társadalmi jelenség, amelynek idealizálása nem engedhető meg. Nagyobb vitát váltottak ki a parasztmozgalmak indítékai; e kérdéshez számos hozzászóló fűzött észrevételt. Az előadók válaszukban nagy hozzáértésről tettek tanúságot, de a felvetett alapvető kérdésekben — véleményem szerint — nem tudták eredeti kiindulópontjukat megvédeni. A referátumok következő csoportja már egységesebb volt, bár különböző korokra, területekre vonatkoztak az egyes előadások. Nikola Petrovic a magyarországi szerb társadalom belső differenciálódását vizsgálta II. József uralkodásának végén. A szerző arra a nagy anyagra épített, amelyet nemrégiben Slavko Gavriloviccsal együtt adott ki (TemiSvarski sabor 1790. Novi Sad — Sremski Karloviei 1972. Gradja za istoriju Vojvodine). Két szerb politikai irányt különböztetett meg: az egyik a magyarországi országgyűlésen való részvételért küzdött és a szerb privilégiumok törvénybeiktatását kívánta. A másik csoport pedig a szerb nemzeti-egyházi kongresszus (sabor) tevékenysége, tehát a szerb különállás mellett foglalt állást. II. Lipót 1790-ben össze is hívta a temesvári kongresszust, amelyen ugyanaz a két irányzat állott szemben egymással. Petrovió megmutatta a temesvári kongresszus széles társadalmi bázisát, amely önmagában is kizárta, hogy a döntő indítékot a sabor megnyitására Bécs adta volna. E kongresszuson merült fel a Bánátra kiterjedő szerb autonóm terület (Vajdaság) kívánsága, amely jól ismert a magyar történeti irodalomból. Az előadó bírálta a szerb polgári történetírásnak a temesvári kongresszusról vallott szubjektív, idealista állásfoglalását, ős rávilágított a szerbek és románok e gyűlés kapcsán kibontakozó közös fellépésére, valamint társadalmi struktúrájuk hasonlóságára. Ugyanekkor értékes megállapításokat tett a magyarországi nemzetek eltérő társadalmi felépítéséről. Bogumil Hrabák, a pristinai egyetem tanára a XV—XVIII. században a török bi-