Századok – 1974
Történeti irodalom - Ránki György lásd Berend T. Iván - Reinerth Karl: Missale Cibiense (Ism. Bellér Béla) 508/II
TÖRTÉNETI IRODALOM 509 át valamilyen honi szertartást. Ez a dolog természete szerint nem lehetett volna más, mint az esztergomi, hiszen a milkói püspökségnek a tatárok által való feldúlása után mind a nagyszebeni, mind a brassói káptalan az esztergomi érsekség fennhatósága alá tartozott. Valóban néhány esetben, pl. a pálma- és a gyertyaszentelésben, úgyszintén az egyházi naptárban is meg lehet állapítani bizonyos rokonságot a két típus között. Ennek ellenére a szebeni ós az esztergomi rítus két teljesen külön világ, amelyet nem lehet egymással összetéveszteni. Ha igaz szerzőnknek ez az állítása — és a szolid bizonyítás után nincs okunk benne kételkedni —, akkor a szebeni misekönyv-kéziratok az egyetemes keresztény liturgiatörténet ama nagy korszakváltásának tanúi, amely a frank-német arculatú liturgiát fokozatosan a római liturgiával cseréli fel, s amelynek határán VII. Gergelynek monumentális alakja áll, még akkor is, ha a pápa liturgikus reformja alapjában véve kisebb jelentőségű rendelkezésekre korlátozódott, s nem állíthatta helyre a régi római szokást (ordinem Romanum et antiquum morém). Mindazonáltal az ő korában nő meg az igény a nyugati világ püspökeiben a római kultikus gyakorlat átvételére, amelynek gyakorlati érvényt majd a ferencesek szereznek. Ebben a liturgiaváltásban a szebeni misekönyvkéziratok még a régi típushoz állnak közelebb, amely természetesen korántsem egységes, hanem három hagyományt ötvöznek össze: a gelasianus-rómait, a gregorián-rómait és a gall hagyományt. Tulajdonképpen ez a keverék liturgia talál utat magának 1000 körül Rómába, és lesz nyersanyaga a liturgia római egységesítésének.1 Szerzőnk azonban nem csupán extenzíve terjeszti ki témáját az egyetemes liturgiatörténet felé, hanem intenzíve is elmélyíti azt a középkori vallási élet, a népi jámborság vizsgálatával. A szerző a rajnai miserend kézirataiban — a szebeni misekönyvekben éppúgy, mint az ún. Missa Illyricaban — a lutheri szellem nyomait véli fölfedezni többek közt az oltáriszentség vételénél hangsúlyozott szubjektív, sőt személyes momentumban. A következtetésnek ezt az útját már aligha követhetjük a szerzővel, hiszen az itt kiemelt szubjektív, sőt személyes elem általában nem volt idegen a Nagy Szent Gergelytől VII. Gergelyig terjedő, frank-német arculatú liturgikus korszaktól sem, amint ezt a személyes élményt kifejező magánjellegű, szubjektív imáknak a misébe való beillesztése (Ordo missae), a miseáldozat közösségi jellege és az áldozásban a hívők kehelyhasználata egyaránt igazolja.2 Mindezek a szubjektív érzést és a személyes részvételt kifejező mozzanatok csupán a következő, VII. Gergelytől a trienti zsinatig terjedő, a római rítust általánosító liturgikus korszak elméletéből és gyakorlatából szorultak ki. Viszont a szerzővel egyetemben mi is a reformáció által megválaszolandó kihívásként értelmezzük a bűnbánatnak késő-középkori, a frank kezdetektől annyira eltérő, a szentséget nem isten kegyelmekónt, hanem emberi jó cselekedetek eredményeként (per penitencie labores) való felfogását és a Krisztus megváltó szerepét homályba borító káprázatos Mária-kultuszt. Sorjázhatnók még tovább azokat a mélyen izgalmas és tanulságos, nem csupán liturgiatörténeti, hanem vallástörténeti, valláslélektani, filozófiai, irodalomtörténeti, néprajzi, szociológiai, történeti stb. kérdéseket, amelyeket ez a standard munka nagy invencióval fölvet, és nem csekély erudícióval megold, vagy legalább is közel juttat a megoldáshoz. Hiányérzet legfeljebb néhány ponton támad bennünk. így nem csupán választ nem ad, de kérdést sem tesz fel a szerző aziránt, hogy a német nyelv érvényesült-e valamennyire a mise latin nyelvű szertartásán belül. Elvi alapon,3 de konkrét magyar analógia alapján is4 hajlandók volnánk igennel felelni a kérdésre. Ugyancsak szívesen láttunk volna további egybevetéseket a szebeni és a többi magyarországi misekönyv között, bár ez már inkább magyar liturgiatörténészek feladata lenne. A magyar műveket is felöleli irodalom-, kézirat-, ős- és korai nyomtatványjegyzékek, táblázatok, mutatók, a szövegközlés, a nyomdatechnika megérdemli az elismerést. BELLÉR BÉLA 1 Theodor Klauser: Kleine Abendländische Liturgiegeschichte. Bonn. 1965. 49 — 116. Polycarpm Badó: Enchiridion Liturgicum. Tom. I. Romae — Friburgi Brisg. — Barcinone. 1961. 119—122. • Szigeti Kilian: Az új miserendről. Vigilia, 1970/2. 76-83. Klauser: i. m. 99. •Badó : i. m. 58-60. 'Szigeti Kilián: A szentmise megújított liturgiájának előzményei a középkori magyar liturgiában. Vigilia, 1973/2. 84-88.
