Századok – 1974
Történeti irodalom - Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása (Ism. Szabad György) 495/II
TÖRTÉNETI IRODALOM 495 után az Országos Levéltár 1971. nov. 16-án vitát rendezett a megjelölt kötetről (a beszámolót ld. Agrártörténeti Szemle, 1972. 1 — 2. sz. 215 — 218. 1.). Annak során is azt az álláspontot képviselték a vitában résztvevők, köztük a kiadvány szerkesztője is, hogy helyes időnként kicserélni a nézeteket, az ilyen viták lehetőséget adhatnak a kiadvány hosszú évekre elhúzódó munkája menetközbeni revíziójára is. Ehhez kívántunk hozzájárulni a magunk eszközeivel, hiszen az Országos Levéltár és a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárának oly hatalmas, közös, nem csupán a magyar, hanem a környező országok történetírása számára is nagyjelentőségű vállalkozásáról van szó, amely nem tekinthető csupán egyéni vállalkozásnak, s amelynek minél jobb, minél maradandóbb megvalósításáért, azért, hogy lehetőleg egyetlen lehetőség se maradjon kihasználatlanul, a felelősségaz utókorral szemben nemcsak a két intézményre, valamint a munkában résztvevőkre, de az egész magyar történettudományra háramlik. GUNST PÉTER GERGELY ANDRÁS: SZÉCHENYI ESZMERENDSZERÉNEK KIALAKULÁSA (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1972. 177 1. — Értekezések a történeti tudományok köréből. Uj sorozat 62.) Megkülönböztetett figyelmet érdemlő munka Gergely András Széchenyi-tanulmánya. Noha — kisebb közleményektől eltekintve — ez a szerző pályakezdő műve, mégsem tartjuk elegendőnek, hogy „ígéretes bemutatkozásról" beszéljünk csupán, hiszen a tanulmány megítélésünk szerint olyan teljesítmény, ami máris a történész jó értelemben vett rangját biztosítja a fiatal kutató számára. Gergely András — kortársai legjavához hasonlóan — nem útkeresésével érdemli ki a különös figyelmet, hiszen az önmagában jellemzője minden valamirevaló új nemzedéknek, hanem azzal, ahogy a történeti megközelítés megújuló eszközeivel él: elhárítva az epigonizmust, de érvényesítve öröksége valós értékeit, elutasítva a szenzációhajhászást, de célratörően választva témát és módszert, messze kerülve az öncélú filologizálást, de technikailag is felkészülten vállalva a mélyreszállás minden nehézségét azért, hogy a történeti valóság tényeken alapuló ismeretéhez jusson. Gergely András a könyvtárnyi Széchenyi-irodalmat hézagpótló tanulmánnyal gyarapította. A könyv minden olvasója meggyőződhet e látszólag paradox megállapítás indokoltságáról ,még akkor is, ha tekintetbe veszi, hogy a tanulmány az 1830-as évek derekán érdemileg nem terjeszkedik túl, azaz jelentős részben ugyanannak a periódusnak a Széchenyijével foglalkozik, mint a magyar esszéírás immár klasszikus alkotása, Halász Gábor remekbe készült A fiatal Széchenyi']^, még inkább azzal, mint Bárány György (szerzőnk által még nem értékesített) nagyszabású könyve, nem is szólva Viszota Gyula, Szekfű Gyula, Iványi-Grünwald Béla és mások vonatkozó, a tanulmányíró által kritikailag felhasznált munkáiról. Gergely András írását az avatja hézagpótlóvá, hogy a pályakezdő Széchenyi gondolatvilágának tartalmára koncentrált, annak kialakulását, meghatározóit és ismérveit is feltárta, mégpedig vizsgálati alanya külső és belső világának kölcsönhatásait számba véve egy szilárd vonalvezetésű történeti fejlődésrajz keretében. Az eszmerendszer vizsgálatára korlátozódás programja magában hordta a politikai személyiség gondolkodóra és cselekvőre szótválasztásának leegyszerűsítésekkel fenyegető lehetőségét, de Gergely András érdemileg sikerrel kerülte el a buktatókat, már a kezdet kezdetén utalva az eszmerendszer és a politikai koncepció szerves összefüggéseire. Munkájának egyik legjelentősebb megállapítása nem kevéssé éppen ezzel kapcsolatos. Széchenyit illetően egy egész történetírói irányzat helyezkedett arra az álláspontra, hogy politikai koncepciója eszmerendszeréből dedukálódott (ha ezt nem is így fogalmazta meg), s végső soron erre is alapozva igyekezett valóságos eszméiből vagy a neki imputáltakból a történeti változásoktól függetlenül érvényes iránytűt kovácsolni. Gergely András viszont — a két szféra kölcsönhatásait sem mellőzve — azt bizonyítja, hogy „valójában nem eszmerendszere szabja meg politikáját, hanem politikája szublimálódik eszmerendszerré". Ez a felismerés egyben azt is jelenti, hogy Gergely András számára módszertani követelménnyé vált Széchenyi gondolatvilágának formálódását életútjával, személyiségének kialakulásával és politikai érvényesülésével szoros összefüggésben vizsgálni, amint azt munkájának felépítése is világosan tanúsítja.
