Századok – 1974
Történeti irodalom - Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása (Ism. Szabad György) 495/II
496 TÖRTÉNETI IRODALOM 496 Az „Apa és fia (1791 —1819)" című első fejezet a fiatal Széchenyi szinte minden oldalú (s illúziókat is többnyire csak visszahatásként dajkáló) szkepszisének a magyarázatát adja, a „»Mit tegyek?« (1820—1827)" című második az elköteleződés folyamatát érzékelteti, illetve ennek külső és belső tényezőktől meghatározott előrehaladásával egyidejűleg Széchenyi szorongásának fokozódását a cselekvés ós a tétlenség pólusai közt mind több feszültséget halmozó erőtérben. Az „Eszme és valóság (1828 1833)" című fejezet a politikai viszonyok változásaival kölcsönhatásban formálódó kiutat a dilemmából mutatja be, ami a betegesen felfokozott érzelemvilágú Széchenyi jól érzékelt „alanyisága" folytán tudatában a nemzet kiútjával közvetlenül azonosul, és a Stádiummal boltozott politikai program alapjául szolgál. „Az eszmerendszer" című zárófejezet mindezek után nem egyszerű összefoglalást ad, hanem azoknak a gondolati elemeknek az összefüggését, szerves, de gyakran ellentmondásos kapcsolatát világítja meg bravúrosan, amelyeknek kialakulását és formálódását Széchenyi belső és külső világában olyan körültekintően követte nyomon. Gergely András elfogulatlanul közelíti meg Széchenyi monumentális szellemi hagyatékát. A leegyszerűsítő szűkkeblűség éppen olyan távol áll tőle, mint annak kompenzálása a hajdani Széchenyi-kultusz leegyszerűsítéseinek újraélesztésével. Nem újraértékelve, hanem újraolvasva ír érdemileg újat Széchenyi gondolatvilágáról, amelyben a polgári átalakulás „eszmei-filozófiai anticipációját" látja rendszerré kerekedni. Anticipációról írunk elfogadó hangsúllyal. Vajon nincsen ellentétben ez korábbi helyeslésünkkel, amely a jelzett kölcsönhatáson belül Széchenyi koncepciója, sőt politikai tevékenysége viszonylagos elsődlegességének és eszmerendszerré lényegülésének megállapítását illette ? Úgy véljük nincsen. Ellenkezőleg, inkább egybecsendül azzal, amit a tanulmány úgy érzékeltet, hogy Széchenyi bizonyos követelményeket a gyakorlatból mintegy átemelve eszmei síkra a polgári átalakulás politikai feltételei megteremtésének tényleges előmozdítása tekintetében végül is következetlenebb maradt, mint az átalakulás szükségességének eszmei-filozófiai anticipálásában, illetve történelmi jelentőségű deklarálásában. Gergely András műve megerősíti, hogy Széchenyi tevékenységének legfőbb hajtóereje az átalakulás szükségességének felismerése volt. Magának az átalakulási processzusnak a véghezvitelében viszont egyértelműen az önértékeinek gyarapítására eredményesen sarkallhatónak remélt arisztokrácia számára kívánta biztosítani a vezető szerepet. Nem kevéssé ennek a következménye, hogy „Széchenyi csaknem valamennyi dilemmája esetében a körülmények átalakításáról mond le az arisztokrácia megnyerése és megmentése érdekében". S amint az — a tanulmány jellegéből fakadóan csak jelzésszerűen — felemlítésre kerül, ezért is hárítja el az adott társadalmi hierarchia következetes átalakításának követelményeit, hasonlóképpen az „egyenlő jog" biztosításának elvi szinten mindenoldalúként deklarált célkitűzése ellenére a népképviseletet, illetve korlátozza programját a jobbágyviszonyok reformjának és a közteherviselés bevezetésének vonatkozásában, azaz éppen azokban a kérdésekben, amelyeknek megbolygatása minden másnál messzebbmenő társadalmi következményekkel járt. S noha az így jelentkező ellentmondások feloldására irányuló megújuló kísérletek átfogó tárgyalása alighanem szétfeszítette volna a tanulmány kereteit, különösen az utóbbi két kérdéskörnek a jelenleginél tüzetesebb megközelítése ós koncentráltabb tárgyalása feltétlenül termékeny lett volna Széchenyinek az arisztokrácia ós saját — sok vonatkozásban plasztikusan érzékeltetett — fel-feléledő belső ellenállása megtöréséért folytatott tragikus küzdelmének megvilágítása szempontjából is, még inkább a programjára és közvetve egész eszmevilágára visszaható, a tanulmány végkövetkeztetéseivel egyébként messzemenően egybecsendülő következményeit illetően. Gergely András ismételten és meggyőzően utal arra, hogy Széchenyi „politikai elképzelése a kevesek által végrehajtandó átalakulás" volt. Érdemes hozzátenni, hogy Széchenyinél „a kevesek" iránti bizalmat és illúziót nem utolsósorban „a nép" történelmi szerepe iránti szkepszis táplálta, ami nagy fontossághoz jutott — a politikai kiváltságok részbeni fenntartása vonatkozásában — Széchenyi morális önigazolásában. Már a kitűnő szemű Halász Gábor felfigyelt a dezillúzionáltság és a cselekvésre köteleződés mezsgyéjén álló, 28 éves Széchenyi nevezetes, 1819. április 7-i naplóbejegyzésére: „Eine Nation kann man leicht betrügen, und dass muss man, um sie, so wie Kinder, vielleicht gegen ihren eignen Willen glücklich zu machen. Durch gerade rechtliche Wege wäre das kaum möglich •— man muss durch Hinterlist sie zu ihrem eignen Glück zwingen." Toldjuk meg ezt a gondolatsort ugyanakkor papírra vetett kiegészítőjével is: „Der Staatsmann oder der König sollte wie ein Schutzgeist über das blinde unwissende Volk wachen. Es zu hintergehen ist erlaubt, wenn es dadurch glücklich wird." (Széchenyi naplói. II. 672 — 673). Mindezt nem egy felvilágosult abszolutista uralkodó is leírhatta volna. De a politikai cselekvés monopóliumát „a kevesek" számára biztosítani kívánó Széchenyiben hozzájuk
