Századok – 1974

Vita - Hazafiság és internacionalizmus. Vitaülés Vácrátóton (Összeállította Stier Miklós) 220/I

HAZAFISÁG ÉS INTERNACIONALIZMUS 259 latot hozta. A tudós iránt sosem a koszorúkat rakó, néma kegyelet az igaz megbecsülés, de sokkalta inkább az, ha élete lényegét, gondolatait élőknek tekintjük, s akár még vitázva is, de foglalkozunk velük. S egyébként is: Molnár Erik igazi tudós volt. Nem saját presztízsére, külső szempontokra, de az igazságra nézett. О a tudomány műhelyeiben a gondolkodás szabadságát, a viták szabadságát kegyeleti okokból vagy egyéb külső megfontolásokból korlátozni sohasem engedte. Ellenkezőleg, s akik ismerték jól, tudják ezt róla: mindig biztatott a semmi mást, csak ügyet néző, bátor, őszinte polémiákra. Arra a kérdésre, hogy helyes volt-e a közgyűlés nyilvánossága elé vinni a nemzeti problematikát, hiszen ott nem volt lehetőség a más álláspontot képviselők részéről a rögtöni válaszra: Király István egyértelműen igennel felel. Véleménye szerint, ha már az embert az a megtiszteltetés éri, hogy egy ilyen magas szintű, az ország szellemi centrumát jelentő testület előtt beszélhet, olyan kérdésekről kell szólnia, melyek élőek, az ország jelentős részét, foglalkoztatják, s éppen ezért a közgyűlés elmúlta után is tovább folyhat róluk a vita. S kiváltképp jogos volt — véleménye szerint — ez előtt a megtisztelő nyilvánosság előtt való kérdésfelvetés az adott esetben. Hisz nem utolsósorban a napi sajtó immár több mint egy évtizedes egyoldalú tájékoztatása következtében kialakult a köztudatban az a téves nézet, hogy Molnár Erik véleménye a történetírás egészének s a pártnak is álláspontja egyben. A nagysúlyú hely lehetővé tette annak a nyívánvalóvá tételét: ez nem így van; a kérdés nyitott, vita folyik róla. A saját szándékát ismertetve hangsúlyozta, hogy egyrészt mint irodalomtörténész, másrészt mint pedagógus kényszerült szembenézni munkája során az ún. történész-vita problémáival. Mint irodalomtörténésznek Adyval foglalkozva tisztáznia kellett: mi veit a kiteljesedett forradalmiságú, de ugyanakkor kuruc verseket nagy számban író Ady viszonya az ún. szabadságharcos hagyományokhoz. Hangsúlyozta, hogy Ady számára nem egyszerűen egy költő, akivel mint tudományos kutató foglalkozik, de egyben feladat. Jelenti a lírában, a művészetekben és az eszmék terén viszonyag már korán, a század elején megszületett, de a társadalomban, a politikában maradéktalanul csak most megvalósítható sajátos, magyar huszadik századot. S ennek a virtuális, eltervezett huszadik századnak, Ady, Bartók Béla, Lukács György, József Attila huszadik századának egyik fő vonása az, amit Pándi Pál és Czine Mihály egyaránt hangsúlyozott: — mai kifejezéssel pártosság és népiség; — Révai szavával marxizmus és magyarság — s az Ady Endréével: emberség és magyarság maradéktalan eggyé forrasztása. S ennek az eggyé forrasztásnak — (kutatásai egyértelműen erről győzték meg, ezt a tételét többször meg is írta, s ennek helyességét mindeddig soha senki sem vitatta) — Ady esetében a szabadságharcos hagyományok kritikai elsajátítása, vállalása, s továbbvitele volt egyik nem mellőzhető, lényegi ismérve. Szembefordulva az úri—nemesi torzításokkal, a Thaly-féle romantikával tovább örökítette Ady ennek a hagyománynak legbensőbb lényegét; a Zrínyi műveiben, a kuruc dalokban, a Szózatban, Himnuszban egyaránt ott ható etikai igényt: az „itt élned, halnod kell" szép, igaz parancsát. A megkötöttségérzést. Az iderendeltséget. A továbbiakban rámutatott Király, hogy a magyar munkásmozgalmi progreszszión belül mindig is kétfajta álláspont volt ennek a tradíciónak a megítélésében. Az egyik az, amelyet Ady, Landler, Révai, Lukács képviselt, a másik pedig az, amely a százada égi szociáldemokráciában, Szabó Ervinnél, a fiatal Révainál s ezt a vonalat tovább folytatón Molnár Eriknél élt. Szerinte (s ezt próbálta meg bizonyítani írásaiban) az előbbi tradíciót a maga ellentmondásosságában vevő, s mint ilyet bíráló, de ugyanakkor mégis haladó hagyománynak tekintő álláspontnak van inkább igaza, s nem annak, amely a kritikai fenntartások során a hagyomány haladó jellegét már-már teljességgel kétségbe vonja. Mint irodalomtörténész annál is inkább kénytelen így megítélni ezt, mert erről tanúskodik — s ideológiatörténeti kérdésekről szólva ez a tanúságtétel nem mellőzhető, — Bessenyeitől, Csokonaitól, Vörösmartytól, Kölcseytől kezdve Petőfin, Arany Jánoson, Mikszáth Kál-17*