Századok – 1974
Krónika - A nemzetközi munkásmozgalom kutatóinak IX. nemzetközi konferenciája. Linz 1973. szeptember 11–15. (Jemnitz János–Mucsi Ferenc) 1333/V-VI
1334 KRÓNIKA években, de még az 1890-es évek végéig is a marxizmus rendkívül dinamikusan terjedt, amit bizonyit az, hogy Bismarck a Kivételes Törvénnyel sem tudta megakadályozni a szociáldemokrata előretörést. Másutt azonban a referens a ténymegállapításra szorítkozott, s nem vállalkozott behatóbb elemzésre akkor, amikor megállapította, hogy Nagy Britanniában a marxista szervezetek 1905 előtt sohasem erősödtek meg. Érdekes részletszámítást találhattunk előadásában, ahol összevetette, hogy a német, olasz és angol egyetemeken milyen arányban, mikor, hány disszertációt írtak a munkásmozgalomról. (A disszertációk egy részét természetesen polgári, sőt kifejezetten antimarxista szellemben írták. Az érdekes és jellemző tünet viszont az, hogy az 1900-as évektől milyen ugrásszerűen nőtt meg a munksmozgalmi témákkal foglalkozó disszertációk aránya. ) Hobsbawm utalt arra is, hogy ugyanakkor, amikor az értelmiségiek körében nőtt az érdeklődés a szocialista munkásmozgalom és a marxizmus iránt, a munkásság körében az elméleti érdeklődés a marxizmus iránt nem állt mindig magas fokon. Ezt bizonyítja, hogy még Németországban is milyen kevés kiadást ért meg a Kommunista Kiáltvány (1895 és 1905 között a Kommunista Kiáltvány 16,000 példányban jelent meg — és ez viszont csak 0,5%-át tette ki a szociáldemokrata szavazóknak). Végül Hobsbawm a marxista áramlatot akadályozó, „ellensúlyozó" nézetek, eszmeáramlatok között a revizionizmus mellett jelölte meg a latin országokban az anarchizmust és az anarchoszindikalizmust, s Kelet-Európában a nacionalizmust. G. N. Golikov és B. G. Tartakovszkij írásos referátuma elsősorban a fő fejlődési tendenciák kimutatására törekedett. Utalt az imperializmus kialakulásának jegyeire, az új foglalkozási ágak terjedésére. Hangsúlyozta, hogy az 1880 —90-es években az új mozzanat a nemzetközi munkásmozgalomban a szocialista pártok megerősödése s az Internacionálé megalakulása volt, majd ilyen összefüggésben elemezte, hogy milyen antimarxista szellemi irányzatok hatottak még ezután is zavaróan (itt a lassalleanizmust, trade unionizmust és az anarchista, anarchoszindikalista áramlatokat nevezte meg), de kitért arra is, hogy milyen fontos kérdésekben kellett előrejutniuk a munkáspártoknak (itt többek között külön kiemelték a munkás-paraszt szövetség megteremtésének szükségességét). A szerzők hosszabban foglalkoztak az erfurti program megszületésével, azzal, hogy a marxista tételek mennyiben és miként érvényesültek, másfelől milyen kérdésekben nem sikerült elég következetes programot nyújtani. A beszámoló jelezte, hogy az adott korszakban anarchista törekvések is mutatkoztak, amelyek zavaróan hatottak. A szovjet történészek megállapították, hogy a marxista feleletet 1890—91-ben a német szociáldemokratáknak így egyfelől a reformistákkal, másfelől az „ultraforradalmár" csoportokkal való vitában kellett megtalálniuk. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a marxista programnak egyik legfontosabb eleme kétségtelenül a hatalom megragadásának kérdése volt. Ez ekkor még úgy vetődött fel, hogy elméletileg tisztázzák a kérdéseket az igénynek megfelelően,—és ennek a követelménynek Lenin felelt meg. Dieter Fricke részben szintén a korszak fő tendenciáiról írt elaborátumában, s néhány szociológiai vonatkozást munkált ki, illetőleg a szociáldemokrata pártok kialakulásának folyamatát taglalta, és Lenin munkásságával foglalkozott. A vita elsősorban Hobsbawm előadása körül bontakozott ki, aki bevezető szavaiban néhány gondolatot még inkább hangsúlyozott. így rávilágított, hogy míg nyugaton az anarchizmus mellett sokszor éppen a polgári liberális tendenciák fékezhették a marxizmus terjedését, addig Kelet-Európában a nacionalizmusnak olyan vonzereje lehetett, ami olyan tömegpártok kialakítását is lehetővé tette, amelyek a marxizmussal szembehelyezkedtek. A vita során rendkívül sok kérdés merült fel. Egyesek sajnálatosnak találták, hogy Hobsbawm oly kevéssé foglalkozott azzal a problémával, hogy a marxizmus miért ért el nagyobb eredményeket Nyugat-Európában (erre a problémára többek között kitért Josef Kowalski és Jemnitz János), mások viszont azt taglalták, hogy az orosz bolsevikok mellett egy korábbi periódusban Plehanov munkásságát is értékelni kell, mellettük pedig szóltak a német baloldali radikálisok, a bolgár tesznyákok, a román szocialisták, a lengyel szocialisták, valamint a szerb szocialisták érdemeiről, akik nem egyszerűen csak mechanikusan ismételgették a szocializmus általános tételeit, hanem bizonyos határok között eredményesen alkalmazták is ezeket saját országuk adottságaira (Fritz Klein, Peretz Merchaw, Zsivka Kaneva,! Nicolae Copoiu, Feliks Tych, France Klopöic). Klopíic ilyen vonatkozásban Tueovics és Popovics mellett a szlovén Tyma tevékenységére hivatkozott. Az illető országok kutatóinak figyelmeztetései azonban nem váltottak ki vitát — az egyes kelet-európai vonatkozások konkrét helyzetét és a szocialisták eredményeit illetően.
