Századok – 1974

Krónika - Tudományos ülésszak a Történettudományi Intézet fennállásának 25. évfordulóján (Pál Lajos) 1313/V-VI

1330 KRÓNIKA Közbevetőleg foglalkozott az előadó itt a historiográfia forrásbázisának kérdésével. A historiográfia ún. elsődleges és másodlagos forrásainak kérdésében az előadó arra a megállapításra jutott, hogy a historiográfus számára magának a történetírói alkotásnak van a legnagyobb jelentősége, vizsgálata középpontjában ennek kell állnia. A levélanyag, a naplók, a feljegyzések, a biográfiai részletadatok mindig csak annyiban nyernek fontosságot, — de ez nem csekély —, amennyiben hozzájárulnak a mű keletkezéstörténetéhez és értelmezéséhez. „A történettudomány mai fejlődésében — összegezte Pamlényi Ervin — lehetetlen észre nem venni a történettudomány történetének térhódítását, más szóval a historiográfiai szemlélet terjedését. Félre nem ismerhető a történettudomány igénye saját fejlődésének, eddig megtett útjának alaposabb ismeretére, kritikus felülvizsgálatára, a mérleg elkészítésére. Néhány nyugati munka bizonyítéka annak, hogy a polgári történettudományban is vannak, akik szembe akarnak és tudnak nézni a múlttal, pl. a német historizmus nagyon is terhessé vált szellemi hagyatékával. A marxista történetírásban a historiográfiai igény azzal a törekvéssel ötvöződik, hogy saját múltjából tanulságokat merítve, ösztönzést nyerjen elméleti és módszertani alapjainak elmélyítéséhez. A polgári történetírás történetének kutatói — mint pl. H. Butterfield — szívósan keresik, kutatják azt a szempontot, amelynek alkalmazásával jobban ki tudják fejteni, mélyebben meg tudják érteni egy-egy történeti mű keletkezésének körülményeit, indítékait, ki tudják fejezni legbensőbb mondanivalóját; ahogyan — mint kifejezik — a történeti mű mögé kerülhetnek. A kulcs azonban ehhez a marxista historiográfia birtokában van. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy nem egyike a kész, a karikán levő kulcsoknak: mindenkinek magának kell, újra és újra, nem kis fáradság árán, egy-egy probléma megoldására kiformálni. A következő előadást Ránki György „A munkásosztály kialakulásának és fejlődésének kérdései Kelet-Európában a felszabadulásig" címmel tartotta meg. Bevezetőjében az előadó kitért a munkásosztály fogalmának kérdésére és leszögezte, hogy a munkásosztályt nem tekinthetjük sohasem csupán egy struktúra részének, vagy egy kategóriának, hanem egy történelmi viszony kifejeződésének, s mint osztályt azon termelési viszonyok és azon társadalom keretei között vizsgálhatjuk, amelyben fejlődik, formálódik. Az osztálymeghatározottság kiemelése, — mutatott rá —, elválaszt bennünket azoktól a polgári nézetektől, amelyek az osztályok létezését tagadják, de azoktól is, amelyek az osztályok dinamikus megközelítését egy statikus, strukturális, szociológiai megközelítéssel kívánják helyettesíteni, s úgy teszik meg a munkásosztályt a társadalmi struktúra lényeges komponensének, hogy az osztályt és osztálytudatot elválasztják, az utóbbit indokolatlan, zavaró elemnek tekintik, mely akadályozza az egyes társadalmi csoportokat funkciójuk betöltésében. A marxi osztályelemzés a társadalmi struktúrát úgy vezeti vissza az objektív gazdasági viszonyokra, hogy előtérbe helyezi e viszonyok tartalmát és jellegét. Az előadó rámutatott, hogy a munkásosztályt csak történelmi jelenségként lehet értelmezni; társadalmi szerepe és osztályvonásai sokban meghatározottak attól, hogy honnan jön és hova tart, s ez befolyásolja az adott struktúrában elfoglalt abszolút és relatív helyzetét is. A munkásosztály keletkezéséről szólva megállapította, hogy az nem kizárólag az ipari forradalom eredménye, jóllehet az teremti meg a modern munkásosztályt. Rámutatott, hogy Nyugat-Európa városaiban már az ipari forradalom előtt kialakult a bérmunkások számottevő rétege. Párizsban pl. 1791-ben a munkások családtagjaikkal együtt az összlakosság felét tették ki, s hasonló volt az arány a többi városban is. Ezekből is következik, hogy a városfejlődés eltérő kiindulópontja az egyik tényező, amely Kelet-Európában a munkásosztály kialakulásának egészen más feltételeit teremti meg. Addig, amíg Nyugat-Európában az ipari forradalom előtt is átlag 20 — 25% a városi lakosok számaránya az összlakossághoz viszonyítva, Kelet-Európában a XIX. század végén is csak 10% körül mozgott. Oroszországban a lengyel területeken és Magyarországon a múlt század végén bontakozott ki egy olyan ipari forradalom, amely jelentős gazdasági átalakulást eredményezett, anélkül, hogy befolyásolta és ténylegesen modernizálta volna a gazdasági életet és a társadalmat. A Balkánon viszont még az ipari forradalomnak ez a fajtája sem játszódott le, s a század elején is csak a bevezető akkordjait tapasztalhatjuk. Ezek alapján az előadó két eltérő fejlődési vonalat határozott meg a kelet-európai munkásosztály kialakulásában.