Századok – 1974

Krónika - Tudományos ülésszak a Történettudományi Intézet fennállásának 25. évfordulóján (Pál Lajos) 1313/V-VI

1328 KRÓNIKA Külön nagy kérdés a népi irányzat és a korabeli társadalmi-szellemi tudományok kapcsolata. A történetírásban kialakította azt a történetfelfogást, amely a nagyrészt etnikai értelemben vett nép múltbeli szociális küzdelmeit a Habsburg-ellenes függetlenségi harcokkal s egy kelet-európai sorsközösség gondolatával ötvözte egybe; valamint a „népi nacionalizmusnak" azt a fogalmát, melynek értelmezése körül máig is dúlnak a harcok. A népi mozgalom és a társadalomtudomány kapcsolatát legjobban a szociológia példázza, — mutatott rá az előadó —, amely tudomány 1918—19 után a legkompromittáltabb tudományágak egyikévé vált. A 30-as években új alapokon bontakozó szociológiát az előadó nagyjából két — egymással gyakran érintkező, de valójában ellentétes — irányzatra osztotta: a „magyarságtudományra" és a szociográfiára. A „magyarságtudomány" kapcsolódott egyfelől a „hungarológiához" és a nemzetkarakterológiához, másfelől Szabó Dezső gondolataihoz, lényegét tekintve a „hungarológia" népies ágát alkotta. Fő ideológusa Németh László volt, akinek szemléletében irracionális hatások racionálisabb elemekkel keveredtek. „Totális" nemzeti „sorstudományként" lépett fel, amely a „dilettáns" sokoldalúságot többre tartotta, mint a „szakbarbár" egyoldalúságot; elavultnak tartotta nemcsak a tudományok közötti határokat, hanem a művészet és tudomány közötti határokat is. Kiemelte az előadó, hogy maga Németh László, aki ezt az irányzatot meghirdette, konkrét szociológiai munkásságában nem ezt az utat követte, amire jó példaként hozta fel a 30-as évek végén írt „A Medve utcai polgári" című, alapjában racionális szemléletű tanulmányát. A korszak másik, kétségtelenül jelentősebb szociológiai áramlata a falu (kisebb mértékben város-)kutató szociográfia. Megjelenésének létjogosultságát az előadó abban látta, hogy a társadalom égető problémái — elsősorban a földkérdés — nem voltak föloldhatók egy irracionális „sorstudományban". Rámutatott, hogy ezzel együtt nem volt egységes, koherens tudomány és nem volt mentes a nacionalista szemlélet elemeitől. Műfajilag három típusát emelte ki az előadó: az irodalmi szociográfiát, amely elsőként alakult ki, s lényegét tekintve olyan irodalmi alkotások sorolhatók ide, mint Nagy Lajos városképei, Illyés Gyula Puszták nópéje és Veres Péter Falusi krónikája. A második típus a politikai célzatú sszociográfiai publicisztika, mely az irodalmi elemeket a történeti, statisztikai, sőt az „interjú" módszereivel vegyítette. Féja Géza Viharsarka és Kovács Imre Néma forradalma voltak legkiemelkedőbb alkotásai. A harmadik típus a tudományos szociográfia volt. Művelői — elsősorban Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Bíbó István — abból a fiatalabb nemzedékből kerültek ki, amelyre már kevésbé hatottak bénítóan az 1918—19-es vereség tragikus élményei, s a politikai irracionalizmussal szemben új, reális szemléleti alapokat kerestek. Erdei Ferencre már erősen hatott a marxizmus is, módszertanának kialakításában nagy hatást gyakorolt rá Hajnal István történeti-szociológiai munkássága. Befejezésül Lackó Miklós hangsúlyozta, hogy Erdei Ferencnek A magyar paraszttársadalom című művében, Szabó Zoltánnak Cifra nyomorúságában ez a szociológia már modern, európai színvonalú, empirikus szociológiává vált, melynek fő erénye a komplex monografikus módszer, a történeti és strukturális szemlélet egysége volt. A következő előadó Pamlényi Ervin kandidátus, az Intézet osztályvezetője volt. „A historiográfia tárgyáról és módszeréről" című előadásának bevezetésében hangsúlyozta, hogy a historiográfia nagy fejlődése ellenére, alapvető fogalmainak értelmezése körül még ma is meglehetős bizonytalanság, sok félreértés van. Magát a historiográfia kifejezést sem használjuk egyértelműen, következetesen: a historiográfia kifejezést sok nyelvterületen még ma is eredeti értelmében használják, azaz nem a történetírás történetét, hanem magát a történetírást értve rajta. Eduard Fueter nagy összefoglaló munkájának is a címe: „Geschichte der neueren Historiographie", — ami még a régebbi értelmezésre mutat. Ma azonban már, a marxista tudományosságból elterjedve, szélesebb körökben is meggyökerezett az az értelmezés, mely szerint a historiográfia nem annyira a történetírást magát, mint inkább a történetírás történetét jelenti. Bonyolítja a kérdés megoldását az is, hogy nem egyszer beszélünk egy-egy téma vagy problémakör historiográfiai megközelítéséről is, azaz egy téma, korszak vagy probléma felfogásának történetéről az egymásután következő korok történeti munkáiban. Világos, hogy ebben az esetben a kutatók figyelmét nem elsősorban a történetírás fejlődésének törvényszerűségei kötik le, mint inkább az adott téma felfogásának változásai. A historiográfiai tárgyalásnak ezek szerint két fő formája van: az egyik, amely a történetírás történetére helyezi a hangsúlyt, a másik, amelyik egy-egy téma felfogá-