Századok – 1974

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 1307/V-VI

KRÓNIKA 1311 Október 8-án délelőtt a felsőoktatási szekció vitájával folytatta munkáját a vándorgyűlés. Sinkovics István egyetemi tanár vitaindítójában az egyetemi tankönyvekre vonatkozóan vetett fel néhány problémát. Az alapkérdés az, hogy egyáltalán van-e szükség tankönyvekre az egyetemeken. Melyik megoldás az ideális: a magyar történelemből kiadott négy kötetes tankönyv, vagy az egyetemes történelem tanszék által készített, egy-egy korszakra vonakozó jegyzet, amely magas színvonalon tárgyal kiragadott, de fontos kérdéseket. Végül a harmadik megoldás az egyetemi segédletet szolgáló kézikönyv. Nemzetközi példákkal illusztrálva fejtette ki Sinkovics professzor elgondolását, amely szerint az a kézikönyv látszanék leginkább elfogadhatónak, amely a főbb kérdések kifejlóse mellett irodalmat is adna; a kérdések rövid kibontása alapján az irodalom további tanulmányozásához kapnának a hallgatók segítséget. A vitaindító ezután a tankönyv frisseségóvel, a tankönyv és az előadás viszonyával és a levelező oktatás külön igényeivel foglalkozva több problémát vetett fel. A felsőoktatási szekció ülésén a többi szekcióhoz képest kevesen vettek részt, de a vitában — amelyben többek között Szabad György, Spira György és Hanák Péter is felszólalt — igen értékes, megszívlelendő állásfoglalások hangzottak el az egyetemi oktatás fontos kérdéseit illetően. A szekcióülés a tankönyvek kérdését fejlődésében vizsgálta. Rámutatott, hogy a felszabadulás utáni években az egész anyagot elő kellett adni, s a tankönyvek helyett jegyzetek készültek, amelyek tartalmazták az előadások szövegét. Az egyetemi tankönyvről a felszólalók megállapították, hogy az kettős feladatot látott el: szolgálta az egyetemi oktatást, de ugyanakkor szintézist adott a műveltebb közönség kezébe. E kettős rendeltetés következtében nem érvényesülhettek kellően az egyetemi követelmények, s ezért a vitában az az álláspont alakult ki, hogy az egyetemi oktatásnak inkább kézikönyvre lenne szüksége. Sinkovics professzor szekcióvezetői beszámolójában e kézikönyvet a következőképpen jellemezte: „adjon szintézist a korszak valamennyi fontos kérdéséről, a fejlődés fő mozgásáról, a periodizáció elvi alapjait fejtse ki, adjon metodológiát, mutasson rá a vitás kérdésekre, a fehér foltokra. A bibliográfia súlyozva adja a válogatott irodalmat . . . terjedelme korlátozott, tömör legyen, de ugyanakkor stílusa olvasmányos legyen." A szekcióülés úgy foglalt állást, hogy ha elkészül a tízkötetes Magyarország története, akkor a jelenlegi tankönyvek feleslegessé válnak. Ekkor a tankönyv feladatát a kézikönyv fogja átvenni, s a tízkötetes mű pedig fontos olvasmánya lesz az egyetemi hallgatóknak. Természetesen a kézikönyv mellett szükség van segédkönyvekre, amelyek a fontosabb fogalmakat adják, valamint a szöveggyűjteményekre, s a levelező hallgatóknak a sokszorosított formában kiadott cikkgyűjteményekre. A felnőttoktatási szekció vitáján Filla István vezető szakfelügyelő elnökölt. A szekció ülésén közel száz főnyi hallgatóság vett részt, s a vita során tizenkét hozzászólás hangzott el. A szekcióülés hozzászólói foglalkoztak a kialakuló új felnőttoktatási formákkal, amelyek megtörik az eddig megszokott iskolaszerű oktatás egyeduralmát. Természetesen a legtöbben a felnőttoktatás jelenlegi gyakorlatát, tankönyveit vizsgálták, s megállapították, hogy felnőttoktatásunkat jelenleg a tanárközpontúság és a vizsgaközpontúság jellemzi. A tankönyvekkel kapcsolatban helytelenítették az erős differenciáltságot, helyette egységes törzsanyagot javasoltak, amelyet az iskolatípusoknak megfelelő speciális — esetlegesen olvasmányos — anyag egészítene ki. A plenáris záróülésen először a szekcióvezetők beszámolói hangzottak el, majd Szabolcs Ottó, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára foglalta össze a vándorgyűlés eredményeit. A tankönyvek készítésével kapcsolatban nyomatékosan aláhúzta: szükséges, hogy a tankönyv a legkorszerűbb eredményekre épülve, nyugodt munkakörülmények között készülhessen. Mivel azonban a tudomány fejlődését a tankönyvek csak bizonyos fáziseltolódással tudják követni, ezért szükséges a tanítás folyamatában is permanensen korszerűsíteni. A tankönyvek didaktikai korszerűségének kérdésköréről szólva — nemzetközi összevetést alkalmazva — fontos feladatként jelölte meg tankönyveink pedagógiai továbbfejlesztését. Ugyanakkor azonban felhívta a figyelmet a lehetőségek, a realitások szem előtt tartására is. A tudomány és oktatás együttműködésének fontosságát kiemelve, hangsúlyozta, hogy a tudomány és az oktatás már említett fáziseltolódásának a lehető legkisebbre csökkentése érdekében kölcsönösen kell tovább közeledni egymáshoz és ki kell dolgozni az együttműködés konkrét formáit. A történelmi tárgyú szépirodalom olvasottságával, az UNESCO — a tanulók érdeklődésére vonatkozó hazai — felmérésének adatával igazolta, hogy szó sincsen a társadalomtudományok iránti érdeklődés háttérbe szorulásáról. Befejezésül a történelemtanítás céljaival foglalkozva kifejtette, hogy az emberiség történelmét saját bonyolultságában és összetettségében kívánjuk megismertetni; a megközelítési módok didaktikai szempontból különbözők lehetnek, de „végig kell járni a történelmi megismerés összetett folyamatát, ami az 18 Századok 1974/5-6