Századok – 1974

Történeti irodalom - Aszmusz V. F.: Marx és a polgári historizmus (Ism. Hont István) 1266/V-VI

1266 TÖRTÉNETI IRODALOM 1266 a magyar nép tömegeinek brutális elnyomásában. Már akkor is, amikor a különítményes terrort a polgári politikusok ütőkártyának használták a katonai vezetéssel szemben. A könyv befejező része az 1920 július és 1921 júliusa közti időszak eseményeit követi nyomon, a konszolidáció lassú előrehaladását, melyhez a döntő lökést ismét az antant hatalmak kormányai adták meg. Ezúttal azonban nem saját elhatározásból, hanem saját tömegeik nyomására. A fehérterror hatalmas nemzetközi felháborodást váltott ki, a nyomás az antant kormányokat arra késztette, hogy a katonai önkény mérséklésére sürgessék a magyar uralkodó osztályokat, majd a trianoni békeszerződésben radikálisan csökkentették az ellenforradalom hadseregének létszámát. A szerző részletesen ismerteti a tömegek elleni katonai önkény átalakulását törvényes, rendőri elnyomássá, a hadsereg létszámának csökkentésével a katonák gyengülő befolyását a belpolitikai életben. Helytálló a következtetése: „Ha voltak is súrlódások a hadsereg vezetése ós a »civil« kormányszervek között, nem két szembenálló fél közül győzedelmeskedett az egyik, csupán őrségváltás történt: a tőkés rend restaurálásának rohamcsapatát felváltották a „pacifikációt" befejező erők. Ugyanazon feladat két fázisának elvégzésében történt munkamegosztás a katonai és polgári erők között" (281. 1.). Egy rövid ismertetés keretében nehéz minden olyan eredményre utalni, mely feltétlen említést érdemel. Pataki István könyve számos új elemmel gazdagította az ellenforradalmi korszak történetének hiteles feltárását, melyek közül néhányról szó esett. Ki lehetett volna még térni a katonai vezetésnek a gazdasági életre kiterjedő ellenőrzési kísérleteire, a gabona rekvirálásokra és egy különösen figyelemre méltó elemzésre, mely a behívások megtagadásával, az ellenforradalmi rendszerrel való szembenállás egy eddig ismeretlen oldalával foglalkozott. A könyv stílusa száraznak tűnik. A szerző a tényeket hagyja beszélni, kevés kommentárt fűz hozzájuk. A következtetéseket inkább az olvasóra bízza. Bencze László v. p. aszmusz: MARX ÉS A POLGÁRI HISTORIZMUS (Budapest, Gondolat, 1973. 413 1.) Valentyin Ferdinandovics Aszmusz, a moszkvai egyetem idén 80 éves professzora tevékenységével részese volt a szovjet filozófia egész eddigi történetének. 1919-ben végezte el Kijevben az egyetemet, résztvett a húszas évek filozófiai vitáiban, rendszeresen publikált az ezt követő évtizedekben is, a nehéz háborús évek idején kapott Sztálin-díjat filozófiatörténeti munkásságáért, és a moszkvai egyetem még életében újra kiadta a húszas években és a harmincas évek elején írt munkáit kétkötetes válogatott művek formájában. Aszmusz professzorról Magyarországon is ismert, hogy főképpen filozófiatörténettel foglalkozik, hiszen Descartes-ról írt életrajzát magyarul is kiadták. 1933-ban megjelent történetfilozófiai munkájáról azonban kevesen tudták, és a válogatott mű vekben történt újrakiadásáig még kevesebben olvasták. így történhetett meg, hogy egy negyven éves munka ,,utó történet" nélkül, szinte újdonságként került a magyar olvasó elé, és a kiadó is — hacsak a borítólap fülszövegét nem tekintjük a könyv szerves részének — csupán a 321. oldalon érezte szükségesnek, hogy mellékesen tudassa az olvasóval, miszerint „Aszmusz műve a 30-as évek elején íródott". Elöljáróban azt kell még kiemelnünk, hogy bár ez a könyv negyven évvel ezelőtt született, és kérdésfeltevései, problémaválasztása, erényei és kompromisszumai magukon viselik a mű születésének körülményeit, az olvasó — mindenekelőtt a könyv terjedelmileg nagyobb részét kitevő történeti fejezetekben — igen kevéssé érzékelheti, hogy egy a harmincas évekből származó munkát tart a kezében. Ennek okát nemcsak abban a tényben kereshetjük, hogy Aszmusz teljesítményét a mai marxista irodalom nem szárnyalta túl, és filozófiatörténeti elemzései színvonalukkal máig példamutatóak. Aszmusz könyvének értékei jórészt metodológiai álláspontjának következetes érvényesítéséből fakadnak. A materialista történetfelfogás érvényesítése a filozófiatörténetben, vagy általánosabban az eszmetörténetben máig is vitákat kavaró terület, különösen így volt ez a szovjet filozófia kialakulási szakaszában, amikor a marxi —lenini örökséget azonnal kamatoztatni akarták a tudomány minden területén. Aszmusz felfogása e kérdésben már 1926 —27-ben határozottan kirajzolódott, amikor éles vitába bonyolódott Varjas Sándorral, annak „Az újkori filozófia története" című munkája értékelése kapcsán. Varjas, aki