Századok – 1974
Történeti irodalom - Aszmusz V. F.: Marx és a polgári historizmus (Ism. Hont István) 1266/V-VI
TÖRTÉNETI IRODALOM 1267 a „mechanicisták" csoportjához tartozott, úgy gondolta, hogy az eszmék történetének szigorúan monista magyarázata megköveteli annak elismerését, hogy „meghatározott társadalmi alapon csak meghatározott, annak megfelelő ideológia keletkezhetett, ós hogy az eszmék és a társadalmi termelési folyamat között csak egyféle kölcsönviszony létezhet, hogy az eszméket egészükben egyértelműen és oksági alapon ez a termelési folyamat határozza meg". Aszmusz a „dialektikus" Gyeborin által szerkesztett „Pod znamenyem markszizma" című folyóiratban rámutatott arra, hogy ez a történelmi módszer vulgarizálása, és radikális relativizmushoz vezet. Aszmusz szerint a monizmust nem az ilyen redukcionizmus kell hogy biztosítsa, egyértelmű oksági összefüggést csak az egyes elméletek megjelenésének történelmi ténye és az azokat kiváltó társadalmi szükségletek között lehet megállapítani. Az elmélet tartalmának vizsgálatakor — szögezte le Marxra és Plehanovra hivatkozva — „a megértés, értékelés és kritika mércéjéül már nem а szükségletek szolgálnak, mint a társadalmi élet tényei, hanem az elméleti problémák mint olyanok, saját módszerükkel, eljárásaikkal, logikai elveikkel, premisszáikkal és az igazság gyakorlati kritériumával". Aszmusz általunk tárgyalt könyvében ugyanilyen erőteljesen hangsúlyozza a genetikus magyarázat és a logikai elemzés egybemosásának veszélyeit. A szabadság és szükségszerűség problematikájának a német klasszikus filozófiában való fejlődését végigkísérő elemzése azért válhatott könyve legértékesebb részévé, mert Aszmusz ellenállt a vulgáris szociológiai magyarázat csábításának. Rámutatott arra, hogy „a probléma filozófiai — így egyebek közt ismeretelméleti és logikai — aspektusa egyáltalán nem azoknak a gyakorlati nehézségeknek és ellentmondásoknak egyszerű, közvetlen lefordítását jelentette a filozófiai fogalmak nyelvére, amelyekkel az osztály aktivitása kényszerűen szembe találta magát abban a harcban, amelyet az osztály »szabadságáért« folytatott a cselekedeteknek a kor egész társadalmi történelmi determinizmusa által meghatározott kényszerű szükségszerűsége ellenében. A szabadság problémájának filozófiai nézőpontja elkerülhetetlenül meg volt terhelve azzal a tartalommal és mindazokkal az antinómiákkal, amelyeket a fizika, a logika, a módszertan, továbbá a résztudományok: a pszichológia, a történettudomány, az etika, a történetfilozófia fokozatosan kidolgozott, s méghozzá nem is csak az. éppen születő polgári, de az összes korábbi — feudális és antik — gazdasági formációban is." Aszmusz igyekezett valóra is váltani ezt a metodológiai programot. Álláspontjából következett, hogy а polgári gondolkozók nézeteit megérteni, tehát leküzdeni is csak saját problematikájuk talaján lehet. Aszmusz 1927-ben Varjas „mechanicista' programjával polemizálva kritikáját ironikusan így fejezte be: „legyen szabad meghirdetnem — a magam részéről — a következő jelszót: éljen a »specializmus« — a szaktudományos nézőpont ... a filozófiatörténetben !" Aszmusz jól tudta, hogy e nélkül a marxista filozófia- és eszmetörténet értelmét veszti. Azt az értelmét, amelyet Engels találóan fogalmazott meg. Ezt idézte Aszmusz is Varjassal való vitájában: „Az elméleti gondolkodás azonban — írta Engels — csak diszpozíció szerint veleszületett tulajdonság. Ezt a diszpozíciót ki kell fejleszteni, ki kell képezni, és erre a kiképzésre mind mostanáig nincs más eszköz, mint az eddigi filozófia tanulmányozása." A „specializmus a filozófiatörténetben", a szövegek alapos ismerete, a megalapozott marxista metodológia tette lehetővé Aszmusz számára, hogy közvetítse felénk a klasszikus polgári filozófia elméleti gondolkozását, és nemkülönben a polgári filozófiatörténet — Aszmusz ilyen metodológiai bázison nyugodtan támaszkodhatott pl. Rudolf Haym hetven évvel korábbi Hegel elemzéseire — addigi értékes eredményeit. Ahol és amennyiben Aszmueznak sikerült tartania magát ezekhez a célkitűzéseihez, ott maradandót alkotott. A könyv szerkezeti felépítése, hangsúlyai viszont erősen kötődnek a megírás történelmi körülményeihez. Ebből a szempontból a könyvet két részre kell osztanunk. A Marx előtti fejlődést és a Marxot magát tárgyaló rész máshogy kötődik a kor problémáihoz, mint a Marx utáni fejlődést reprezentáló Rickert és Spengler tárgyalása. Szerkezetileg csak a Marx rész közepébe iktatott és ahhoz meglehetősen szervetlenül illeszkedő Schopenhauer elemzés kapcsolja e két problémakört egymáshoz. Mondanivalóját tekintve a Marx előtti filozófiát és a Marxot tárgyaló részt egy egységnek foghatjuk fel, amennyiben a Marx előtti történetfelfogás ilyen tárgyalása maga is egy sajátos Marx interpretációt és a húszas évek marxizmus vitáihoz való sajátos viszonyt testesít meg. Mire Aszmusz könyve megjelent, a húszas évek fő filozófiai csoportosulásainak vitái már lezárultak. A „dialektikusok", Gyeborin csoportja az 1929-es vitán ugyan végleg háttérbe szorította a „mechanicistákat", de az 1930— 31-es viták, majd a „Pod znamenyem markszizma" ellen hozott 1931-es központi bizottsági határozat a „dialektikusok" csoportjának felbomlásához vezettek. Aszmusz tehát már a viták elülte után tekintett vissza a felmerült vitakérdésekre.