Századok – 1974

Közlemények - Kovács József: Teleki Sándor visszaemlékezései az aradi vértanúk kivégzéséről 1176/V-VI

TELEKI SÁNDOR VISSZAEMLÉKEZÉSEI 1183 Csaknem mindannyiuknak nemesi címük volt, s ezt szándékosan jegyzem meg, mert e korra nagyon jellemző, hogy a valóban felsőbbrendű emberek elfelejtették e hiú megkülönböztetéseket, semmibe vették azt, hogy grófok vagy bárók, és tehetségükkel, jellemnagyságukkal akarták kiérdemelni az ember és a polgártárs nevet. Ha nem is mindnyájan emelkedtek fel a republikánus nagysághoz, a patriotizmus szent útján feléje haladtak. A függetlenségért küzdeni annyi, mint republikánusnak lenni; nincs kétfajta szabadság. Egyébként is az eszme teljes megvalósítása felé vezető úton az emberek, kikben az eszme megtestesül, a kor szüksége szerint cselekszenek, és csak azután halnak meg, hogy az előfutárok által előrevitt jelzőkövet még messzebbre állították. — És ez nemzedékről nemzedékre folytatódik. Annak biztos tudatában haltak meg, hogy hatalmas lépést tettek előre és ez meg is vigasztalta őket, hisz a jövőnek azt kiáltották: „Éljen a haza !" Ti pedig, Aulich, Nagy-Sándor, Damjanich, a demokrácia úttörői: az igaz fény világánál határozott léptekkel haladtatok ama cél felé, melyhez utat vágtatok és a teljes köztársaságra hagytátok örökül legnemesebb mártírjai közül háromnak a nevét. Az ítélkezés nélküli ítéletet Bach sugalmazta, Ferenc József megittasult tőle, Haynau aláírta, Howinger tábornok pedig végrehajtotta. Howinger volt az aradi fellegvár parancsnoka. IV. Az éjszaka sötét és szomorú volt. A félig kopasz akácfák levelei zúgtak az őszi szélben és e szép fák, a komor erőd ékességei úgy hajladoztak, úgy jajongtak, mint élőlények, s a bástya visszhangjába bánatos hangot vegyítettek. Tisztek jöttek-mentek; előttük fel-fellobbanó lángú nyeles lámpákat vittek, míg a félhomályban ijesztő emberek valamilyen ismeretlen célra szánt vastag gerendákat rakosgattak, cipeltek. 1849. október 5-ről 6-ra virradó éjszaka volt. Halotti lepellel borította be Arad városát és úgy tűnt, mintha a Maros gyorsabban hömpölygetné mély vízét, mintha menekülne ettől a titokzatos katasztrófával fenyegetett parttól. Mégis e sötétségben, e tompa zajoktól meg-megszakított csöndben lágy szomorúságot árasztó harmónia ömlött el fuvallat hozta illatként a levegőben és egy pillanatra a vigasztalan földön. Egy költői ajkak által megszólaltatott fuvola volt, mely sóhajokként lehelte ezt a könnyes melódiát, Lúcia utolsó áriáját. Bell'alma innamorata ! Ó szép, kedves szerelmem ! Vajon egy imádott hölgyhöz akart a titokzatos énekes szólni Î Nem inkább a hőn szeretett Magyarországhoz, e fenséges hazához, melytől a lélek nem akar megválni? Lahner tábornok, az utolsó óra e virtuóza, a másnapi vértanú, magával vitte a sírba ihletőjének titkát, de a haza úgy fogadta dalát, mint nemes és odaadó lelkének utolsó fellángolását a hon iránt. Lahner és a többi tizenkét tábornok annak a négyzet alakú épületnek celláiba volt bezárva, mely a tágas udvaron emelkedett. Várták, várniuk kellett az ünnepélyesen megígért amnesztiát. De most megtudták, hogy az osztrák udvar adott szava az maradt, ami mindig is volt — pún hűség ! Damjanich hivatott. Barátja voltam, fiának szólított: nagy megtiszteltetés, amelyet a közelítő jövőben igyekszem kiérdemelni. Abban az esetben, ha megmenekülnék a későbbi kivégzések során, kipróbált szeretetemre akarta bízni családi ügyeit és a feleségéről való gondoskodást, kinek gondolata megremegtette szívét e fájdalmas órán. Mégis nyugodt volt, ő parancsolta magára ezt a nyugalmat, mely oly nagyszerűvé 10 Századok 1974/5-6.