Századok – 1974

Közlemények - Kovács József: Teleki Sándor visszaemlékezései az aradi vértanúk kivégzéséről 1176/V-VI

1184 KOVÁCS JÓZSEF tette a harcmezőn. Emlékei egyébként mindig a harcmezőhöz vezették vissza: mindig visszatért honvédeihez, kiket oly hosszú időn át vezérelt és akikre oly büszke volt: ,,ők a világ legjobb katonái" — mondta föllelkesülten; majd kedves büszkeséggel hozzátette: „Amikor Damjanich vezérelte őket, behatoltak volna a tűztől izzó osztrák ágyúk torkába is !" Az éjjeli szállást kereső hóhérral különös és eredeti találkozása volt; végül is megosztotta vele a sajátját, odaadta neki a cella előszobáját. Különösen az foglalkoztatta, hogy lassan megy-e a kivégzés. A bakóval végigtapogattatta magát; ez megnyomkodta nyakcsigolyáit, amelyek kifogástalan erősek voltak. Aztán megcsóválta a fejét, és nem mert semmit sem ígérni a halál beálltáig tartó idő hosszúságát vagy rövidségét illetően. Ez a furcsa párbeszéd Haynau véres művének végrehajtója és a kiváló hadvezér között, a zavart hóhér-bakó meghajlása e nemes fő előtt, amelyet nemsokára az ő borzalmas szorításának fognak kiszolgáltatni; a jelenet egész váratlansága, melyben az elítélt nyugodt, szenvtelen és tréfálkozó maradt, meghatározhatatlan izgalmat keltett és megremegtette a másnapi dráma eme előjátékának szemtanúit. Mikor örökre búcsút vettem e kiváló baráttól, engedélyt kaptam, hogy kezet fogjak valamennyi parancsnokkal, kik oly drágák voltak nekem. Sajnos, e kezeket láncra verték ! Haynau nem riadt vissza e végső aljasságtól. — „Nézze", mondta Leiningen bilincsbe vert bal lábát és jobb kezét mutatva, „úgy bánnak velem, mint egy zsivánnyal, mielőtt felakasztanának, mint egy kutyát !" Az éjszaka, mely bővelkedett izgalmakban, emlékekben azok számára, akiknek túl kellett élniük, elmúlt végre és felkelt a nap. Lázas aggodalomtól gyötörtén várakoztunk, de bereteszelt celláinkat felfegyverzett gyalogosok kordonja vette körül. Abban a pillanatban, amikor a kalapács hét óra utolsó ütését kongatta, egy szakasz sortüze visszhangzott a boltozatok alatt, majd egy magános lövés követte az első dörrenést. Haynau „kegyelmezett meg" négy halálraítéltnek. Kisst, Dessewffyt, Schweidelt és Lázárt átkísérték a fellegvár második, déli árkába, és agyonlőtték őket. — Ez volt Haynau kegyelme. De csak hárman estek el. Kiss tábornok talpon maradt, az irónikus ós megvető Kiss, aki egy ilyen napon nem akarta meghazudtolni könnyedségének hírét. így szólt: „Hát engem elfelejtettek? !" A káplár, akinek a fegyvere töltve maradt, kilépett a sorból és közvetlen közelből rálőtt a szenvtelen tábornokra, aki összerogyott, homlokon találva az osztrák golyótól, melyhez hasonlókat azelőtt oly gyakran magára vont. Ezért hallottunk hát két dörrenést, így vezette be az udvar október 6. véres tragédiáját. Nyolc órakor a rájuk irányított ágyúk és a felzárkózott csapatok fenyegető pompájában nyolc tábornok közeledett rendkívüli gonddal öltözötten, hidegen és méltóságteljesen. Üjra találkoztak a fájdalmas úton, kezet szorítottak egymással, mint egy végső irgalmat nem ismerő harc pillanatában. Éppen mosolyogva szivarra gyújtottak, amikor Damjanich hozzájuk csatlakozott kis kocsiján, melyre lábsérülése miatt szüksége volt. Éjszakai vendége, a hóhér mellette ment, aztán a segédek jöttek. A cellák némák voltak a megdöbbenéstől. A felháborodás, a fájdalom, a harag, és saját tehetetlenségünk érzése odaszegezett bennünket mozdulatlanul és némán a lőrésekhez, amelyek lehetővé tették számunkra, hogy jelen legyünk ennél az elindulásnál, mely utolsó reményünktől is megfosztott minket. A csoport és kísérete lassan elindult a vesztőhely irányába, melynek helyét az erőd északi sáncain kívül jelölték ki. — Kilenc férfi, kilenc akasztófa; ez volt Haynau fényűzése ! — Esett az eső.