Századok – 1973
Krónika - Az V. Nemzetközi Történelemtanítási Szimpoziumról (Szabolcs Ottó–Unger Mátyás) 857/III
860 SZŰCS JENŐ valószínűleg megfordult, s valószínűleg hallhatott vagy olvashatott arról, hogy a langobárdok korábban Pannóniában éltek, sőt egyik főforrása, Viterboi Gottfried Pantheonjának egyik fejezetcíme ez: Quo tempore Lombardi habitabant in Ungaria. Hogy a langobárdok valójában a hunok és Attila után egy évszázaddal törtek be Itáliába, Kézait természetesen nem zavarta. (Hogyan is zavarta volna azt az írót, aki másfelől az egész hun történetet egyetlen mozdulattal a langobárdok Pannoniából való távozása utánra helyezte vagy másfél évszázaddal? Lehetséges természetesen az is, hogy a hun történet különös kronológiája onnan ered, hogy számos világkrónika hun néven nevezi az a v а г ok a t, Kézai tehát az avarok korába helyezte Attila történetét.) Mindenesetre kialakult a koncepciója, hogy a hunok pannóniai uralma és a langobárdok távozása szoros oksági kapcsolatban áll egymással. Pa via csakugyan langobárd település volt; akárhogyan kombinálta ki, hogy a Ticino partjára éppen Sabáriából űzték ki a hunok a langobárdokat (c. 16), a logikai kapocs már a koncepció révén adva volt. Emellett olvasta, vagy legalábbis állítja, hogy olvasta valahol: Velencét is a langobárdok — tehát eo ipso a hunok által elűzöttek — alapították (e. 16). Ebből már önként adódott, hogy a közeli Aquileiát is a „hunok és Attila uralmát megvető" langobárdok sokasága népesítette be (c. 15). E helyeken Kézai maga is járt; minthogy pedig Itáliának még egy részén járt, ahova — saját tapasztalatából tudta — Dalmáciából az Adrián át „el lehetett jutni": miért ne hozta volna le ide is a fenti koncepció alapján a hun birodalom disszidenseit (c. 14) í8 5 A Kálmán-kori epizód elemeinek összerakosgatásához csak egy-két lehetséges szempontot. Láttuk, hogy ha maga a vállalkozás bele is fér az 1108. év külpolitikai szituációjába, arról a magyar krónikákon ós Kézai Qestáján kívül egyetlen forrás sem tud; végső fokon Dandolo értesülése is csak ide vezethető vissza. Ha leszámítjuk azokat a narratív elemeket, amelyek nyilvánvalóan színesítő vagy magyarázó célzattal Ákos mestertől és Kézai Simontól származnak (hiszen ez a történet kettejük közös műve, itt-ott eltérő részletekkel),8 6 akkor marad tulajdonképpen három elem, mint elképzelhető történeti mag: (a) a magyarok a velenceiektől béreltek hajókat, (b) elfoglalták Monopoli és Brindisi városokat, (с) a magyarok távozása után a pisaiak játszottak valamilyen — a két író előadásában meglehetősen eltérő — szerepet a városok visszavételében. A velenceiektől való hajóbérlet ötlete azonban esetleg származhatott, mint láttuk, az 1270. év apuliai tapasztalataiból is.8 7 Ami Brindisit illeti, véletlenül tudjuk, hogy 1270-ben V. István neje, Erzsébet királyné közbenjárt a nápolyi udvarnál bizonyos Gervasius de Matino, ennek felesége és rokonaik kiszabadítása ügyében, akik Brindisi várában voltak fogva tartva.88 Az ügy érdemi részéről nem értesülünk (talán valamelyik dalmát város polgárairól volt szó ?), de ez most nem is lényeges; fontosabb, hogy a királyné nevében természetesen Apuliában tartózkodó követei jártak el az ügyben, akiknek figyelme ezáltal ráterelődhetett a Barletta környékétől jóval lejjebb fekvő kikötővárosra, sőt alighanem emiatt meg is fordultak ott. Brindisi ötlete tehát esetleg innen is származhatott. Végül: Pisa. Aki 1269 — 70-ben megfordult Nápolyban, sokat hallhatott e városról, amely egyike volt Toszkanában a legerősebb ós legmakacsabb ghibellin fész-85 Ez természetesen nem zárja ki, hogy Kézai egyszersmind Viterboi Gottfried egy helyét is felhasználhatta az apuliai ötlet esetében. Vö. Eckhardt: i. m. 39 — 40. 86 Mályusz: i. m. 39 — 41. 87 Vö. fentebb 856-857. 88 A provisioк egy registrumköny vében : (1270) „Gervasio de Matino, Peregrini uxori sue et Gervasello, Ioannucio et Perello nepotibus eorum, carceratis, provisio pro liberatione ipsorum ad preces egregie domine illustris regine Ungarie, carissime affinis nostre." Alább ugyanez a szöveg e bővítménnyel: ,,. . . captivis in Castro Brundusii". B. Mazzoleni: Gli Atti perduti délia Cancellaria Angioina. í. Roma. 1939. 68 (255. sz.), 123 (756. sz.). — Az affinis nostra kétségtelenné teszi, hogy Erzsébet, nem Mária királynéről van szó.
