Századok – 1973

Folyóiratszemle - Barnsby George J.: A „black Country” életszínvonala a tizenkilencedik században 792/III

FOLYŐIRATSZEMT.E 793 A bérek rendkívül nagy hullámzást mutatnak a két legfontosabb szakmában, a bányászok és a kohászok között, elsősorban az időleges foglalkoztatottság, másrészt a munkanélküliség miatt. A gépipari munkások és a segédmunkások bérei nem nagyon változtak ebben az időszakban, míg az építőmunkások bére tartósan emelkedő tendenciát mutatott. A háziiparban erőteljes hullámzást mutatnak a bérstatisztikák, hoszszabb időszakokban a létminimum alá süllyedő bérekkel. Ugyanakkor bizonyos kohászati munkások bére már a kezdettől igen magas volt, bár nem nőtt tovább. Az építőmunkásokat kivéve sehol sem találunk lényeges javulást az 1850-es és 1860-as években, holott elfogadottan ezt tartják a viktoriánus prosperitás tetőzésének, és a „Black Country" széntermelése és vasipara ekkor érte el csúcspontját a tizenkilencedik században. Ha a bérindexből következtetett életszínvonal-becsléseket az időleges foglalkoztatottság adataival korrigáljuk, akkor azt találjuk, hogy a munkásság sztrájkjai és egyéb erőszakos, vagy békés megmozdulásai egybeesnek a korrigált életszínvonalskála hullámvölgyeivel. A nagy válság legrosszabb évében, 1878 —79-ben az 1850. évi reálbérnek csupán 1/4-ét tette ki az átlagos reálbér, és ez így is maradt 1887-ig. Ezekben az években szerveződött újjá a szocialista mozgalom a „Black Country"-ban. Az építőmunkások már említett nominálbér növekedése a korrigált skálán az életszínvonal azonos szinten tartásának felel meg. A vidék munkásságának egészét nézve óriási reálbér-ingadozásokat találunk, és sokszor egész közösségek jövedelme esett vissza gyakorlatilag a létminimumhoz szükséges szint alá. Ha azt az életszínvonalat, ahol az egy keresőből, egy asszonyból és két gyermekből álló átlagos család kellőképpen tud táplálkozni, gyermekeit taníttatni és egy több szobás házat bérelni, komfort színvonalnak nevezzük, akkor azt találjuk, hogy az olvasztárok lényegesen magasabb színvonalon éltek mint a komfort színvonal, az építőmunkások majdnem elérték ezt a színvonalat, míg a bányászok tartósan alatta maradtak. De egy segédmunkás, még ha családja minden tagja dolgozott, akkor se érhette el a komfort színvonalat, és más munkáskategóriákkal együtt csupán egy ún. létfenntartási színvonalat tudott biztosítani családja számára. Ezt a létfenntartási színvonalat a szerző a komfort színvonal felében határozza meg. Az egyéb tényezők stabilak maradtak a század második felében. A családokban általában csak egy kereső volt, az átlagos család öt tagból állt, a férjes asszonyoknak mintegy az 5%-a járt el dolgozni. Túlórára a kor munkaviszonyai közt általában nem lehetett vállalkozni. A munkáscsaládok saját háztáji élelmiszertermelése korlátozott volt, talán még leginkább a házi sertéstartás terjedt el. A rétegmobilitás a félszázad folyamán elenyésző volt, a terület proie tár jellege töretlen maradt. A század végére strukturális változás történt az iparban. A szénbányák kimerülésével átálltak a gépgyártásra, részben még a válság éveiben, részben a válság után. Az összes adat elemzéséből kiderül, hogy a viktoriánus kor derekán az életszínvonal a „Black Country"-ban lényegében nem nőtt, sőt a nagy válság idején visszaesett az 1840-es évek alacsony színvonalára. Az 50-es és 60-as évek egy nagy egységet képeznek, amikor néha elérték a teljes foglalkoztatottságot, máskor viszont komoly munkanélküliség volt, valamint a megélhetési költségek is nőttek. Ezért a reálbér szintje ekkor nem nőtt. Az első jó évtized a munkások számára a század utolsó évtizede volt. Ha a munkásokat a szegénység három kategóriájába akarjuk besorolni, akkor azt kapjuk, hogy a lakosság mintegy 1/4-e a komfort színvonal fölött, 20%-a a létminimum szintje alatt, 53%-a pedig e két szint között helyezkedik el. Ezek az arányok a fél évszázad folyamán csak kissé változtak meg és lényegében a hasonló gazdasági szerkezetű területek között tipikusnak tekinthetők. (The Economic History Review, 1971. 2. szám 220—239. I.) H.