Századok – 1973

Történeti irodalom - L. Nagy Zsuzsa: A budapesti liberális ellenzék 1919–1944 (Ism. Stier Miklós) 750/III

752 TÖRTÉNETI IRODALOM 752 megrajzolásában, úgy véljük, hogy éppen a könyvében felsorakoztatott anyag s a szerző utalásai alapján is hangsúlyozhatjuk, hogy a fővárosban dúló politikai küzdelmek a korszak egésze folyamán az országos, a magyar társadalom s az uralkodó osztályok egészén belül folyó hatalmi harcok, a parlamenti politikai élet és jelenségek vetülete is volt egyben. Különösen áll ez a liberális ellenzékre, hiszen a legnevesebb s legjelesebb „városatyák" egyszemélyben „honatyák" is voltak. Ők félszemmel mindig az országos politika stratégiai és taktikai vonalaira tekintettek, s ennek megfelelően irányították pártjuk fővárosi szereplését is. Ezt igazolja lényegében az a tény is, hogy a két világháború közötti időszakban a liberális pártok között létrejött legnagyobb jelentőségű és legütőképesebb akcióegység (amelyben a Szociáldemokrata Párttal is szövetkeztek), a Demokrata Blokk maga is az országos politikai csatározások szinterén, a parlamentben alakult meg, s innen származott át a fővárosi politikai életbe. A budapesti politikának kétségtelenül volt önálló szerepe is, de az országos összpolitikai folyamatoknak alárendelten. Ez tükröződik például az ellenforradalmi kormányzatnak már a húszas évek közepétől mind több vonatkozásban erősödő centralizációs törekvésében, amelynek eredménye a fővárosi autonómia fokozott megnyirbálása lett. A centralizációs politika különleges felerősödését — úgy véljük nem véletlenül — éppen a Gömbös, majd az Imrédy időszak hozza meg. A fasiszta diktatúra bevezetését célzó kísérlet egyik politikai-hatalmi rész-célkitűzése a kormányzati hatalom totális megragadása volt, amelynek pedig nem jelentéktelen szféráját képezték a fővárosi pozíciók, a budapesti városháza birtokbavétele. A korszak ellenzéki politikusai maguk is világosan megfogalmazták ezt. Apponyi György konzervatív ellenzéki politikust idézi többek között Nagy Zsuzsa könyve, aki így nyilatkozott: „amíg a főváros független, addig teljes és tökéletes Gömbös-diktatúrát nem lehet gyakorolni." Ezt a koncepciót vallotta alapjában helyes politikai érzékkel a liberális ellenzék is. A központi hatalom, az ellenforradalmi kormányok modern centralizációs törekvései tehát a fasizmus bevezetésére irányuló politikai törekvések eszközeivé válnak a fővárosi közéletben, s az ez ellen folyó, az autonómiát őrző, védő „alkotmányos" küzdelmek fóerejét pedig éppen az a már alapjában elavult liberalizmus képezte, amely az új korszak, a XX. század új viszonyai között (imperializmus, fasizmus, lezajlott proletárforradalom, szervezett szocialista munkásmozgalom) önmagát megújítani már nem volt képes, s a XIX. századi értelemben vett polgári szabadságjogokért, a gazdasági szabadverseny ideáit tulajdonképpen soha meg nem haladva, lényegében XIX. századi módszerekkel küzdött a politikai élet porondján. S ez volt lényegében a demokratizmus és liberalizmus alapjában nemes és humánus eszméit, hagyományait a két világháború közötti időszak embertelenségében, a polgári jogviszonyok nyomorában talán kissé romantikusan is őrző magyar liberális ellenzék politikai kiúttalanságának egyik belső forrása. Nem lehet véletlen jelenség, hogy az adott viszonyok között a politikában is csak a humánus polgár-költő, Babits Mihály híressé vált gondolata (,,... mert vétkesek közt cinkos, aki néma") hangzik el: Vázsonyi János kiált fel így 1939-ben: „akik ma nem állnak ki mellettünk és hallgatnak, éppúgy a demagógiát szolgálják, mint a túlsó oldal szélsőségesei." Ebből az attitűdből egyenesen következik az a Nagy Zsuzsa álcal helyesen feltárt tény, hogy a háború kitörésekor megváltozott viszonyok között — valamilyen egyesnsúlyozó külpolitikában reménykedve — a liberális ellenzék már a hivatalos magyar politika mögé, Teleki ós Horthy mögé kénytelen felzárkózni, még többet veszítve ezáltal ellenzékiségéből, még tovább gyengítve ilymódon saját szerepót. STIER MIKLÓS