Századok – 1973
Elméleti; módszertani kérdések - Bärg M. A.: A módszer problémája a mai polgári történetírásban 719/III
A MÓDSZER PROBLÉMÁJA A MAI POLGÁRI TÖRTÉNETÍRÁSBAN 727 mánya arculatát, és a társadalom szükségletei szerint átalakítja.3 3 Ami az adott kérdés vitájában résztvevő nyugat-németek többségének véleményét illeti, ők a „humán tudományok válságáért" készek vádolni mindent, ami csak szóba jöhet: a technológia túlsúlyát, a természettudományt, a „materialista szellem uralkodóvá válását", „a szociológia divatját, ami a történelmet háttérbe szorítja", csak a tradicionális humán tudományok metodológiai alapjait nem. így, a már említett Th. Schieder véleménye szerint a metodológia csupán a kornak és követelményeinek, parancsainak a rendelése, egy szóval „divat", aminek meg kell adni a magáét.34 Amennyiben pedig valójában a tudomány módszerét objektíve a tudomány tárgya határozza meg, akkor ebben a kijelentésben nyilván szét lett szakítva a módszer és a tárgy közötti kapcsolat, különben el kellene ismerni, hogy az „idiografikus módszer" nem felelt meg a történettudomány tárgyának. A tradicionális historizmus a külső körülmények, nem pedig a belső fogyatékosságok áldozata lett — ez Schieder nézeteinek kvintesszenciája. .A XIX. századi historizmus, írja, tudományos öntudatát a természettudományos módszerektől való metodológiai függetlenségére alapozta, és „általános elismerést" nyert ( !), éppen azért, mert a történelmi individualitás elmélete megfelelt a kornak.35 Ez a végkövetkeztetés nem más, mint általában a történelemnek mint tudománynak és mindenekelőtt tárgya, megismerő feladata, belső fejlődése objektív meghatározottságának valamint eszközeinek a tagadása. És ha már a „kor hatalmáról" beszélünk, az elsősorban a probléma felvetése, a kutatás irányára és céljára hat. De ebből logikusan az következett volna, hogy az „individualizáló módszer" teljesen leleplezte elégtelenségét, mert eljött egy olyan időszak, amikor a polgári történetírás az elé a feladat elé került, hogy a történelmi megismerésnek egy másmilyen, sokkal mélyebb szintjére térjen át. A modern tudományok összességének rendszerében kialakuló általános szituáció ezt a „módszert" anakronizmussá változtatta. Ahelyett tehát, hogy a történelemtudománynak a mai társadalomtudományokon, és még szélesebb körben — a tudományok mai rendszerén belül—elfoglalt helyével kapcsolatos nagy elégedetlenséget a tradicionális historizmus önkritikájára, nyilvánvalóan elavult metodológiai „alapjainak" felülvizsgálására irányuló energiává alakítaná, a nyugat-német történetírásban uralkodó irányzat a „repedések eltüntetésével" van elfoglalva.3 6 Ennél az irányzatnál a történetírás tudományos funkciója háttérbe húzódik a tisztán politikai funkció elől, amely utóbbinak a „tradicionális módszer" a legjobban megfelel. Ezek alapján a mai polgári historizmusban világosan megkülönböztethető három nézőpont a „tradicionális" humán tudományok általánosan elismert válságából való kivezető út kérdésének megítélésében. Az elsőt az „Annales" iskola képviseli, és a történettudomány gyors átalakítására hív fel. Ezen, amint azt már láttuk, F. Braudel a történelem ós a társadalomtudományok — módszer szerinti — integrációját szorgalmazó irányvonalat érti. Ami a voltaképpeni történelemfilozófiát illeti, úgy tűnik, Braudel nem nagy jelentőséget tulajdonít neki. „Minden történelemfilozófia jó — írja — kivéve, ha az egyik kizárja a másikat."3' Amire Braudel szerint a történettudománynak valóban szüksége van, az annak a végiggondolása, hogy mit kell tárgyának tekintenie. Más szavakkal: a történetírásnak újra meg kell találnia a tárgyát, és akkor problé-33 J. Plumb: The Historians Dilemma. Crisis in the Humanities. Ed. by J. Plumb. London. 1964. 34E. Pitz: Geschichtliche Strukturen. Historische Zeitschrift, 1964, Bd. 198, S. 245; Th. Schieder. i. m. 277. 35 Uo. 277. 36 Vö. O. Anderle: Theoretische Geschichte. Historische Zeitschrift, 1958, Bd. 185. 37 Vö. előszavát E. Callot: Ambiguïtés et antinomies de l'histoire. Paris 1962 című könyvéhez 8. 11*
